Ha lenne valamiféle égi pantheonja a jobbos HC csapatoknak, akkor a római SPQR tuti a főistene vagy legalábbis az egyik legfőbb helyettese lenne az ottani bagázsnak. Már az RAC időkben is kimagasló színvonalat képviselt a Londinium SPQR (akik már akkor is megpengettek pár hardcore-os húrt a repertoárjukban), de amikor végül átalakultak az ezredforduló után és a Londinium jelzőt elhagyva immáron hácé bandaként folytatták a tevékenységüket, onnantól fogva minden kétséget kizáróan a műfaj egyik legjobbjaivá váltak. Sajnos valószínűleg a saját magukkal szemben támasztott minőségi követelményeik miatt nem árasztották el a piacot a kiadványaikkal és pár spliten kívül nem jelentettek meg hanganyagot, ezért már elég sokan vártuk türelmetlenül egy saját nagylemez megjelenését, ami meg is történt 3 éve a Rupe Tarpea jóvoltából, akkor jött ki ugyanis az "Invictus" címmel az áhított anyag. A korongon 10 tétel szerepel, ebből az egyik egy instrumentális intro, aminek a legvégén van egy szintén instrumentális outro párja is, valamint találkozhatunk egy Peggior Amico-feldolgozással is, így összesen hét új számot hallgathatunk meg a kb. fél órás anyagon. Az, hogy ez a harminc perc mekkora istencsászárság lesz, már az intro alatt megérezheti a hallgató. Az "Ad Arma" (magyarul kb. "Fegyverbe!") címre keresztelt instrumentális bevezetés a hatvanas évek ókori kosztümös filmjeinek hangulatában megidézi Róma nagyságát, de olyan erősen, hogy szerintem mindenki, aki meghallja egyből a hatása alá kerül és máris rohanna, hogy önként jelentkezzen a légióba ha tehetné. Az intro szépen átfolyik a folytatásba, ami a "Scudo e Spada" ("Pajzs és kard") címet viseli és megindul egy középtempós harci induló, ami talán a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye (nem véletlenül promózták anno ezzel a tétellel a korongot). Itt szeretném megemlíteni, hogy az átvezetés a klasszikus hangszereket felvonultató Ad Armából nagyon elegánsan folyik át a modern zenére és az különösen tetszik, hogy a két track határán beordítja az énekes, hogy "S.P.Q.R.!" és ezzel indul a Scudo e Spada, visszautalva ezzel a Hate for Breakfasttal közös splitlemezük első számára, ahol egy hasonlóan hatásos felütéssel indítottak. A következő szám, a "Fino alla fine" ("Egészen a végsőkig") is pályázhatna a lemez legjobb száma titulusra, mert olyan lendülettel indul be, ami teljesen elsöprő és végig olyan erővel szegez a székbe, hogy egy pillanatra sem enged lélegzethez jutni. Valójában egyetlen felesleges szerzemény sincs a lemezen, mindegyik üt, így hajlamos vagyok megbocsájtani, hogy a feldolgozással együtt összesen 8 dalt vettek fel az Invictus-ra, ami egyébként önmagában elég sovány lenne ahhoz, hogy a produkciót nagylemezként emlegessük, de jelen esetben azt mondanám, hogy inkább kevés minőségi, mint számos töltelékszámot szeretnék inkább hallani, valamint a két instrumentális szám is eléri egy teljes dal "értékét". A körítés nem rossz, bár a címlapon látható halálfejes centuriónál szerintem akár én is tudtam volna jobbat rajzolni, de ilyen hülyeségeken nem akarok most fennakadni, ha egy ilyen mesterműről beszélek. Mindent összevetve az Invictus az utóbbi évek legjobb olasz HC lemeze és világszinten is esélyes a dobogóra.
Szerintem senki nem gondolta volna 15 éve, hogy a Fehér Törvény meg egy orosz NSHC zenekar valaha bármilyen menő nyugati kiadónál közös lemezt fog megjelentetni; egyrészt mert 15 éve igazából nem voltak orosz NSHC zenekarok (legalábbis nem ilyen színvonalúak), meg Nyugaton senkit nem érdekeltek a magyarul éneklő zenekarok (a klasszikus VSZ-Valhalla-Archívum triásztól eltekintve); hát ez a nap is eljött, hogy ilyen kiadvány is megjelent a piacon. A kiadó a Leveler Records, akik arról híresek, hogy a karcosabb hangzású zenekarokra szakosodtak és általában nagyon igényes kiadványokat jelentetnek meg, így mondhatni megtisztelő, hogy hazai csapat is felkerült a palettájukra. A lemezen 12 számot hallhatunk, hatot-hatot mindkét zenekartól. Mivel az oroszoktól eddig nem sok kiadványt ismertem (a "Новый Мир" című lemezükön és pár válogatáson, meg interneten megjelent számtól eltekintve), viszont a tavaly őszi budapesti élő produkciójuk meggyőzött róla, hogy érdemes odafigyelni rájuk, már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is hallhatunk majd a split lemezen tőlük. A 6 tétel egy kicsit "vegyesfelvágott" lett, mert többféle stílusú dalt hallhatunk tőlük: vannak metalcore számok, van dallamosabb/éneklős és van olyan is, ami eléggé metálos lett. Nekem első hallgatásra olyan volt, mintha valami német NSHC zenekart hallgatnék, legalábbis a metálosabb dolgaik mindenképpen ezt az érzetet nyújtották. Jól megírt, főleg metalcore elemekkkel megtűzdelt számokat hoztak össze, amik igazából eléggé eltérnek az eddigi műveiktől. Én a budapesti buli után valami hardcore-osabb dologra számítottam tőlük, de ezúttal inkább metalcore lett a végeredmény, legalábbis ez a szándék érződik a dalaikból. Érdekes amúgy az énekes teljesítménye, a hörgésről elég jól tud dallamos énekre is váltani, orosz zenekaroktól ebben a műfajban még nem hallottam ilyen jót. A hangzásra se lehet panasz, szerintem jól eltaláltak az arányok és kifejezetten "nyugatias" a hatás. Minden számukat angolul énekelték fel, ami a hazai Fehér Törvénynél már nem mondható el. Maciék szokás szerint magyar szövegeket használtak és ezúttal elmondható, hogy egész tűrhető lett a végeredmény; a Fehér Törvény egyik legbosszantóbb rossztulajdonsága évek óta ugyanaz ugyanis, mégpdeig hogy sokszor bosszantóan rossz szövegeket használnak fel. Sajnos majdnem minden lemezükön volt eddig 1-2 "gyöngyszem", amit most sikerült mellőzni, ezt mindenképpen pozitív fejlődésnek tartom. A muzsikát tekintve is van némi változás, zeneileg ugyanis nagyon eltér a legutolsó lemeztől a dolog. Míg a "Remény" egy thrash metal-crossover album volt, itt visszakanyarodtak a hardcore világába, viszont az nem "Új irány" stílusában, hanem egy teljesen más ösvényt választottak. Engem a hat új dal azokat a számokat juttatja eszembe, amiket a "Szörnyszülött" című szerzemény idejében írogattak; őszintén szólva nekem ezek a szerzemények sokkal jobban tetszenek, mint a legutolsó nagylemez. Technikásabb, hácésebb és összeszedettebb az egész, valamint egy egészen különleges atmoszférája van, ami jót tett a zenekarnak. Az ének hasonló az utolsó pár kiadvány markáns, erőszakos stílusához, viszont kellően változatos ahhoz, hogy ne legyen unalmas; szerencsére a Törvény maga mögött hagyta a kornyikálós időket. A kiadvány grafikai munkálatait a Mudhater Design látta el, így baromi jó lett (kicsit irigykedtem is, hogy ilyet én nem tudok csinálni), szóval már emiatt is érdemes megvenni. Tényleg jó lett a cucc.
Sokszor reklámoztuk a megjelenés előtt a bolzanoiak lemezét, így illene néhány szót írni a végül napvilágot látott 11 számos kiadványról. Ahogy a zenekar is többször elmondta, ez tulajdonképpen egy egységes koncepcióra felépülő album, aminek a témája az emberi élet, amit megélve különböző nehézségekkel szembesülünk, ezeket osztották fel a lemezen több fejezetre és végül minden egyes dal egy-egy tétel ebben a könyvszerű felépítésben. Ez egy olyan újszerű ötlet köreinkben, hogy már önmagában emiatt megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk a műalkotással, hiszen a legtöbb jobboldali zenekar nem szokott ilyen filozofikus hangulatú szövegeket írni; nagyon imponáló, hogy a bolzanoiak egy ilyennel jöttek most elő. A dalok mind angolul vannak, a CD füzetben mindegyik olvasható és tényleg elég jól sikerültek; politikusak, de a szokásos klisés megfogalmazások nélkül. A zene kicsit eltér a megszokott Green Arrows dolgoktól. Míg régebben egyértelműen a metálosabb keleti parti amerikai zenekarok voltak a zenei irány fő ihletői, most némi dallamosság is becsúszott pár számukba, ami talán a legutolsó lemezhez képest megváltozott felállásnak köszönhető (vagy sem - lehet, hogy csak újítani akartak). Egy biztos, hogy nem kezdtek el metalcore-t játszani, hanem hűek maradtak a hardcore "műfaji sajátosságaihoz" (már ha ilyen létezik egyáltalán) és olyan professzionális anyagot tettek le az asztalra, ami méltó a színtér élvonalába tartozó alakulat eddigi pályájához. Igazából nagyon nehéz helyzetben vannak a zenekarok, ha kicsit újítani akarnak a megszokott dolgaikon, de szerintem a Green Arrows jól vette a kihívást és sikeresen bele tudott néhány frisebb elemet is csempészni a zenéjébe, ami mindenképpen előnyükre vált. Én csak azt remélem, hogy ez a lelkesedés, ami az olaszokat jellemzi, sosem fog elmúlni és még sok hasonló színvonalú lemezt fognak felvenni.
