Lemezkritikák

 

Full of Hate - MMXXI

Valami 10-15 éve lehetett, hogy az Oldschool Records-nál kijött egy "National streetcore" címmel illetett lemez, ahol az előadó neve a fantáziadús "Full of Hate" volt, a címlapon véres pacák között hokiálarccal. Akkoriban meghallgattam 1-2 alkalommal a lemezt a szép emlékű Hunyadi boltban, de nem vettem meg, mert igazából csak egy kicsit erősebb zenei megoldásokkal operáló német RAC csapatnak tartottam, amiből akkoriban nagyon sok volt (és engem sosem ragadott magával a stílus). 

Amikor meghallottam az első reklámokat az akkor még megjelenés előtt álló "MMXXI" című új anyagukról, akkor gyorsan belehallgattam a neten a régi lemezbe, mert azt hittem, hogy az elmúlt évtized során kicsit hülyébbé váltam és annak idején rosszul ítéltem meg a csapatot, de nem, annak idején nem tévedtem, ez a két cd össze sem hasonlítható, az MMXXI ugyanis egy nagyon erőteljes, a metál, a hc és az RAC elemeit ötvöző alkotás lett, mindezt a bemutatkozó kiadványuk erőlködése nélkül. Annak idején nagyon izomszagúnak hatott a produkció, nem igazán jött be az a fajta megközelítés, viszont azóta mondhatni "beérett" a zenekar - már ha ez tényleg egy zenekar, nem csak valami stúdióprojekt. 

Első blikkre hallatszik, hogy a hangzásra nagyon sok időt és energiát szántak, mert az a maga nemében szerintem hibátlan, de a hangszeres tudás és a zeneírási képességeik is hatványozottan ugrottak egyet (vagy kettőt) előre. 

Ezúttal újdonságként jelentkezik a Full of Hate életében a markáns metálos (és persze a metalcore-os) hatás, az RAC-s dallamvilág a háttérbe szorult, talán az ének az egyetlen, ami megőrizte az eredeti jellegét (pár black metalos károgós résztől eltekintve), ami végig a hasonló német zenekarokra hajaz, semmi extrát nem tettek bele, de végülis nem rontja le az összhatást (bár egy erőszakosabb ordítással kiegyeztem volna). Van egy szám, amiben -amolyan metalcore-os mintára- dallamos vokál is van, de amúgy nem erőltetik túlzottan a változatosságot. 

Természetesen az összes szám német nyelvű, de mondhatni ez is afféle műfaji sajátosság, igazából nem zavaró, mint más német zenekaroknál; a szövegek benne vannak a borítóban, eddig csak a címeken futottam végig, de elsőre eléggé politizálósnak tűnik a tartalmuk.  A CD-füzet amúgy a szokásos kiváló OPOS-os minőséget hozza, bár én azért tuti tettem volna bele valami zenekari fotót és mellőzném a fos horrorfilmes képeket is (főleg a hokiálarcot), de ez csak az én véleményem, szerintem Freddy Krüger meg a többi ilyesmi már 20 éve is meglehetősen gyermekdednek számított.

Összességében a lemez meglepően jól sikerült minden aspektusában, bár ezt se a beatdown hardcore rajongói fogják megvásárolni.

SPQR - Schiavi oppure legionari

Bár már hónapok óta lógott a levegőben, hogy lesz valami új anyag az SPQR-től, mégis meglepett, amikor valamelyik nap arra léptem be a Facebookra, hogy megjelent a bakelit kislemez, ráadásul valami lehetetlenül alacsony példányszámra limitálva, így kicsit ugyan magamban morogva, de egyből ráírtam a római Rupe Tarpea kiadóra és rendeltem egy példányt a korongból. Háromféle változatban jelent meg, fehér meg mittudomén milyen színben; én a kommersz feketét kaptam, amin halálfej van villámokkal a címlapon, de a fehér verzió is jópofa borítóval bírt, azon az SPQR  tagság látható lerajzolva az ősöreg római skinhead zenekar, az "Intolleranza" nevű banda egyik demokazettáján látható rajz stílusában. 

Ha követitek a blogot, akkor láttátok, hogy a közelmúltban két videóklipet is megjelentettek a zenekartól a Youtube-on - na ez a két dal van a kislemezen is, se több, se kevesebb. Ez egy kicsit csalódás is volt, mert én azért vártam valami bónuszt, pl. egy új és saját szerzeményt is, ehelyett kaptam két feldolgozást. 

Természetesen nem picsogok miattuk, mert amúgy mind a kettő kiemelkedően jóra sikerült, az egyik a "Siete finiti" az Intolleranzától, a másik tétel pedig a "Baltikum" lett az Ain Soph nevezetű -számomra amúgy totál ismeretlen- olasz ambient alakulattól. Teljesen a saját stílusukra írták át a két dalt, amik egyébként eléggé egységesek a megszólalásukat tekintve, gondolom ugyanakkor és ugyanott vették fel a kettőt. Ami igazán érdekes lehet még, az az "új" énekes, Attilio bemutatkozása, aki a basszusgitárosi pozíciót is megtartva vette át a feladatot a zenekar emblematikus arcától, Fabriziotól. Igazából nem lett rosszabb vele a banda, pedig féltem is egy kicsit a dolgotól, mert az itthoni koncerten nem voltam meggyőzve arról, hogy ezt ebben a formában folytatniuk kellene, de szerencsére nem lett igazam és az új torok is odatette magát. 

Akinek van bakelitlejátszója és vevő az SPQR-re, annak mindenképpen ajánlanám az anyagot, bár kérdés, hogy van-e még eladó példány, mert tényleg elég kevés jött ki belőle. 

The Simple Men - MMXXVII

A tavalyi év meglehetősen aktívan telt a "The Simple Men" nevezetű projektnél, mert a neten megjelent tőlük egy ingyenesen letölthető album, valamint szilveszterre érkezett tőlük egy rendes CD-n kiadott anyag is, "MMXXVII" címmel, megindítva ezzel a római számokkal elnevezett német lemezek sorát (ld. Full of Hate feljebb). 

A kiadó a "Das Zeughaus" nevű társaság, akik eddig tudtommal főleg Stahlgewitter-termékekben (és a hozzájuk hasonlító metálos RAC zenekarok cuccaiban) utaztak, így talán kicsit kilóg a TSM a sorból, de igazából nem írták ki sohasem a főbejárat fölé, hogy nem foglalkoznak más zenei stílusokkal. A "Das Zeughaus" egyébként általában eléggé igényes megjelenésű kiadványokat tesz le az asztalra, most sincs ez másképpen, a dizájnról az orosz "Wolf Project" gondoskodott, a tőlük lassan megszokottnak nevezhető magas színvonalon. 

A lemeznek már a "Black widow" című számmal sikerült kezdésnek eléggé mellbevágni, mert egy kurva fárasztó introt és egy deathcore-os indítást elhagyva átváltott funeral doomba, amit eddig nem igazán hallottam ns zenekartól, jelen projekttől meg egyáltalán nem. Ez a hatás egyébként tovább megy a második számba is, az is hasonló lett. Utána a harmadik dalban van már női ének is (szerencsére ez legalább nem hamis, mint oly sok másik projektnél), némi black metalos károgással váltogatva - megjegyzem, itt már elgondolkodtam rajta, hogy nem az Underground Revolutionben fogom megjelentetni a kritikát, mert eléggé kilóg a blogon megszokott zenekarok sorából. A negyedik számról (Lüge) nekem a Craddle of Filth ugrott be, legalábbis az ének meg a háttéreffektek teljesen azt a hangulatot adták és így megy ez végig, még klasszikus zenei részek is előkerülnek néhány számban, tényleg óriási a műfaji kavalkád, nem is tudnám megmondani, hogy pontosan melyik skatulyába lehetne betenni ezt az egészet azon kívül, hogy "valami metál". Annak idején sokan cinkelték azzal a Rahowát, hogy minden számban 8 különböző hangszert használnak, talán emiatt (és a doomos beütés miatt) elvi szinten érzek némi hasonlóságot velük, de talán összességében (az ének miatt) leginkább a black metal hatás érződik a legjobban a 10 számon. NS közegből ilyet még nem hallottam, az egészen biztos. A műfaji tarkaság egyébként nem rossz, sőt, kifejezetten szórakoztatóvá teszi az albumot; az egyszemélyes stúdióprojektek nagy előnye, hogy az alkotói kedvet semmi és senki nem korlátozhatja és megfelelő tehetség esetén bármit lehet; jelen esetben a tehetség nem lehet kérdéses. Kíváncsi vagyok, hogy a nagyvilág hogy értékeli ezt az alkotást, én mindenesetre rendkívül egyedinek érzem a színtéren. Más kérdés, hogy nem az NSHC színtéren, hardcore-t itt nyomokban sem hallani, és ez most azon ritka alkalmak egyike, amikor egy, a hc-vel semmiféle rokonságban nem álló lemez is helyet kapott a blogon. 

A zenei változatosság, az igényesen megírt témák és a kiváló hangzás egyaránt végig jellemzi a művet, így az alkotást mindenképpen ajánlanám a szélesebb közönségnek is - már ha a hörgés nem zavarja a nagyérdeműt; metált kedvelő ismerősöknek azonban bármikor érdemes villantani vele, mert annak elég jó lett, viszont aki a régebbi metalcore-os dolgaik miatt vette meg, az csalódni fog.

CD kritika - FT : A mi keresztünk

 A 2020. év sok embernek nem a legjobb a éve volt, zene terén is elmondhatjuk ugyanezt, úgyhogy biztos sokan felkapták a fejüket, amikor novemberben kiraktuk a flyert a megjelenő Fehér Törvény - Titkolt Ellenállás Tribute albumról. Az év végére ki is jött a cd, szóval egy kis idő elteltével vettük a bátorságot, hogy jobban szemügyre vegyük a lemezt.

A kiadvány „A mi keresztünk” címet viseli. Nagyon találó, hiszen amit a TE lerakott az asztalra, azt nekünk tette, így „A mi keresztünk”, a mi örökségünk. Amint a borítót megpillantottam, az volt az első benyomásom, hogy mintha egy Titkolt sorlemez lenne, csak Fehér Törvény van ráírva, telitalálat. Ez az összhang a zenét is végigkíséri az albumon. Titkolt zene FT stílusban, egy újfajta metalcore, amikor egy NS metál zenekar számait dolgozza fel egy NSHC zenekar.

„Az én keresztem” a „Remény” című albumon is rajta van, mégis sikerült hozzáadni egy kicsit, hogy ne ugyanazt kapja a hallgató. Tökéletes kezdés. A második számban, a „Szent László serege”, egy vendégénekest hallhatunk, nem mást, mint Sziva Balázst. A RomEr-nek is van egy Szent László témájú száma, vajon ezért énekli ezt a dalt? A „Velünk vagy ellenünk” a következő szám, amiben Joe, az első gitáros a Titkoltban, gitározik ezen a felvételen. Ami meglepett, az a női vokál a refrénben, egyáltalán nem rontja el, jól hangzik. Így a harmadik számra már gondoltam, hogy lesz még egy pár meglepetés mire végighallgatom a cd-t.

Ismét egy klasszikus, a „Hoth páncélosai”. Szerintem kihagyhatatlan lett volna, úgyhogy örülök, hogy rákerült a lemezre. A következő tétel az „Állj fel végre” nyitódal volt „A harc folytatódik” című albumon, viszont a dolog érdekessége, hogy felére rövidült a dal, nem baj, mert én úgysem szeretem a nagyon hosszú számokat haha...

„Kitartás!” Szerintem mindenki ismeri ezt a számot, de azt már szerintem kevesen tudják, hogy a zene a skót Holocaust, heavy metal banda Death or Glory című száma 1981-ből. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy lerágott csont, pofára fog esni, amikor meghallja Jabba hangját. Jó ötlet volt őt meghívni énekelni erre a dalra. Aztán a TE koncerteken gyakran játszott „Más vagy!” következik. Azon agyaltam, ha ma írná meg valaki ezt a számot, akkor mennyiben lenne más a szöveg, hiszen 2001-ben még ki gondolta volna, hogy több, mint száz gender van. Hát igen, azóta sokat fejlődött a világ. Aztán jön a „Fegyver” az első Titkolt kazettáról. Több albumukon is szerepel, nem gondoltam, hogy majd itt is visszaköszön, viszont ahogy belassul a refrénnél, az nagyon tetszik és így is fél perccel gyorsabb, mint az eredeti.

Még egy klasszikus, ami a „Feltámadás” album csúcspontja volt (szerintem), „A túlélő nem felejt”. Itt is vendégénekest hallhatunk, Misit a Hunorból, de P.P., ugyancsak a Hunorból, tovább színesíti a dalt csellójátékával, de ez még nem minden, a női vokál részét Edina énekli, aki a Titkoltban is vokálozott és a gitárt ismét Joe tolja, csakúgy, mint a következő számban, a „Magyarország, Európában”. A legvégére az egyik legnépszerűbb TE dal, a „Cserkásszi katlan” maradt. Itt pont a fordítottja történt, itt majdnem kétszer hosszabb lett szám, de így még metálosabb lett szerintem, és a végére még a Páncélos Induló dallamai is felcsendülnek.

Végighallgatva az albumot, nem jelentett gondot a Fehér Törvénynek eljátszani a Titkolt dalokat, szép kiforrt anyagról van szó és Maci énekhangja is jól passzol az előadott dalokhoz. Miközben hallgatod a lemezt, érdemes lapozgatni a borítót, nemcsak a képek miatt, hanem két kisebb írás is van benne, Norbitól és Joe-tól, amit érdemes elolvasni.

Szóval ha Titkolt vagy FxT rajongó vagy, esetleg mindkettő, akkor szerezd be a lemezt, mert mindenképpen zeneileg gazdagabbak lettünk ezzel a kiadvánnyal.

Lemezkritikák

 Heritage – Heritage

 

Ritkán (szinte soha sem) kerül kolumbiai NSHC zenekar a terítékre blogunkon; ez nyilván az ottani zenei kínálat szinte teljes hiánya miatt van, de az utóbbi pár évben megfordulni látszik ez a trend. Az első ilyen nagy meglepetés a dél-amerikai országból a „Disciplina” nevű formáció volt, akik addig soha nem látott-hallott színvonalú demoval robbantak be a nemzetközi ns zenei életbe. Sajnos a hanganyagukat mind a mai napig nem sikerült megvennünk, de már vadászunk rá egy darabja. Mint a tagokkal folytatott minapi interjúnkból is kiderült, a Heritage és Disciplina között akad némi átfedés, ami a zenei igényesség szempontjából igencsak örvendetes, hiszen az „előd” igen magasra tette a lécet, az öt számos bemutatkozó kislemeznek viszont sikerült megugrania ezt a lécet. Nagyon változatos, metal és hardcore elemekből építkező komplex anyagot tettek le az asztalra, amilyen minőséget ns zenekartól még Dél-Amerikából nem hallottunk. Sőt, az utóbbi 10 évben spanyol nyelvterületről se igazán. Ha van még olyan, hogy „zenei meglepetés”, akkor ez a banda mindenképpen az, egy szar daluk sincs, ráadásul –ahogy már milliószor leírtuk- egy Voice of Justice dalt is feldolgoztak a demora. Kis érdekesség, hogy még a megjelenés előtt a zenekar egyik tagja megkereste szerkesztőségünket (tőlünk kapták meg a dalszöveget), hogy megmutassák az elkészült számot, amit én továbbítottam M. barátunknak, aki a VoJ zenei agya és alapítója volt egy személyben. Amikor meghallgatta, azt írta, hogy túl a megtiszteltetésen, hogy egy tőlünk ilyen messze lévő országban élő zenészek vették a fáradságot, hogy feldolgozzák a számot. az különösen tetszett neki, hogy nem csak eljátszották az eredeti dalt, hanem tettek bele saját ötletet, „igazi” feldolgozássá téve a számot. Ebben mi is egyetértettünk és mindenkinek ajánljuk figyelmébe a kiadványt.

 

 

Burning Hate – Warmachine

 

Nagyon fura dolog, hogy 2019-ben még volt olyan zenekar, „aki” szerint poén a nagylemezt a Clockwork Orange főcímzenéjével indítani; persze mondhatnánk azt is, hogy a XVII. századi klasszikus zenei betét nem a Kubrick-film miatt került a lemez elejére, de ezt kevéssé tartjuk valószínűnek. Érdekes dolog, hogy ezzel a szemben maga a lemez nem lett ötlettelen, sőt, tulajdonképpen régen hallottunk ilyen fordulatos és változatos metalcore albumot. Az intro lecsengése után nagyon masszívan indul el a zene és igazából nem is törik meg a lendület a végéig, teljesen rendben van minden, mondhatni tökéletesen eltalálták a zenészek, hogy mivel kell fenntartani a figyelmet ilyen hosszú ideig. A kb. 40 perces cucc 11 számmal komoly munka, így mindenképpen elismerésre méltó teljesítményt tettek le a németek az asztalra. Érdekes a nagyon markáns black metal hatás a zenében és részben a szövegekben egyaránt, ez egy új vonal a német ns metalcore csapatoknál, eddig nem volt jellemző rájuk különösebben az ilyesmi, ez tehát igen erős karaktert ad a lemeznek. Más kérdés, hogy van-e szükség Jézust ekéző szövegekre egy elvileg propagandaanyagnak szánt albumon, ezt majd eldönti a piaci fogadtatás; a mi véleményünk az, hogy a politikában az ilyen jellegű véleménynyilvánítástól talán tartózkodni kéne, de ezt nem mi döntjük el. Visszatérve a zenére: több dallamos és jól eltalált betét is hallható az albumon, ezt ezúttal sikerült egész jó dallamos női énekkel is kiegészíteni, ami mindenképpen üdítőleg hat a színtéren, mert sajnos sok produkció csúszott már meg a hamis dallamos ének miatt, itt szerencsére sikerült orvosolni a problémát. A kivitelezést illetően kitűnő a hangzás; a szövegek német és angol nyelven hangzanak el, ezeket meg lehet találni a borítóban. Maga a cd füzet ezúttal nem kápráztat el annyira a küllemét illetően, mint egyéb OPOS kiadványok, ami azért is fura, mert az egyik legjobb grafikusuk alkotása. Persze mindenkinek lehetnek rossz napjai, ettől függetlenül a lemez kötelező darab mindenkinek, aki gyűjti az ns metalcore-t, mert közel olyan nívós lett, mint a Moshpit utolsó anyagai. 

Thrive on a Cross - XXXtreme revolution

Amióta létezik Terrorsphära és német nyelvű ns beatdown hc, azóta mindig kapok az alkalmon, ha az osztrákok háza táján bármi mozgást látok és addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom venni lemezen az új dolgaikat. Amikor jött a hír, hogy a Painful Life tagokkal közös projektet csinálnak "Thrive on a Cross" néven, egyből el is kezdtem figyelni a koncerteken az árusokat és a hazai terjesztők kínálatát, de sajnos hiába vártam majdnem egy évet, senki nem importálta a cédét, így kénytelen voltam kintről megrendelni, de a remek postának hála így is majdnem egy hónapig utazott Szászországból a csomag. Több lemezt is rendeltem azzal a fordulóval, de az első, amit bedugtam a lejátszóba, az az "XXXtreme revolution" volt, mert messze ez az anyag érdekelt a legjobban az elmúlt egy évben a mozgalmi palettáról. Hát mit is mondjak... A száraz tények: 13 számot kapunk közel 50 perc játékidővel. A hangzás és a borító rendben, itt mondjuk ez alapelvárás volt. A zene meg.. hát, az Terrorsphära light. De komolyan. Igazából ugyanaz a stílus, kb. hasonló irányvonal, de annyi eltéréssel, hogy itt jobban ráfeküdtek a straight edge témára, meg van benne pár rap betét és alapvetően hiányzik a TS-ben megszokott sokkal erőszakosabb ének. De komolyan, ennyi a különbség, amúgy simán lehetne ez egy új Terrorsphära lemez, kajak nem mondanám meg, hogy ez nem az; itt csak azt nem értem, hogy akkor meg mi szükség volt erre a projektre? Simán ráírhatták volna, a címlapra, hogy TS, én semmiben nem érzem azt, hogy ez több zenekar közös munkája, azt leszámítva, hogy van egy plusz énekes is. A fentiektől függetlenül amúgy rendben van az anyag, szakít rendesen, raktak bele rendesen munkát, de én jobban örültem volna, ha a fő zenekarukra koncentráltak volna ennyi energiát.

Lemezkritikák

 

Path of Resistance – If You want peace, prepare for war!

 

A Path of Resistance Németországból sokáig az egyetlen olyan NSHC banda volt Németországban, akik megmaradtak a hardcore gyökereiknél és nem mentek el teljesen metalcore irányba, de az utóbbi időkben ők is inkább arrafelé mozdultak el. Az új kislemez a hírek szerint némi változást is hozott a felállásban, állítólag a Disbeliver nevű projekt tagjai közül csatlakoztak páran hozzájuk, így a metalcore befolyás erősödésére számítottunk már a bejelentés után nem sokkal is. Szerencsére nem lett teljesen igazunk, a PoR jellegzetes jegyei közül megmaradt pár és mellé hoztak pár jó ötletet is az új tagok, nem merült el teljesen a jellegtelenség óceánjában a csapat. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindennel elégedettek lennénk, a második („Nordic Soul”) című számot nyitó dallamos gitárszólótól pl. habzó nyál csöpögött a szánk szélén, annyira semmilyen tucat metalcore hatása volt, de egyébként nem lett szar a lemez, még ha némileg csalódást is okoztak pár dologban. Összesen 5 számot kapunk a maxi CD-n, ebből elvileg mind saját dal. Az ének megmaradt a szokásosnak, de ez mindig is a banda erőssége volt és szerencsére az is maradt. A hangzás ezúttal annyira nem lett erős, mint a többi anyagukon, amin csodálkoztunk is, mert eddig mindig kifejezetten vastag, mondhatni hibátlan volt ez a rész, de ezúttal kicsit vékonyabb lett a tőlük elvártnál. A kiadó „személye” meglepetést okozott, mert a megszokott Font Records helyett ezúttal a Leveler Records vállalta a feladatot és ami azt illeti, elég jól teljesítették is az elvárásokat. A kihajtható digipackban ott vannak a szövegek, remek címlapképet is tettek rá, tehát nem lehet okunk panaszra a küllemet illetően. Végszóként annyit tennénk hozzá, hogy valószínűleg csak nekünk lett csalódás a lemez, mert mi teljesen más irányvonalat vártunk, de jó eséllyel ezzel egyedül vagyunk, a metalcore rajongói imádni fogják. 

Les Eburons - Hiver Nucléaire

 

A belga identitárius/jobbos hc csapat bemutatkozó anyaga után nagyon kíváncsivá váltunk, hogy mit várhatunk tőlük a jövőben. Az első anyag (Nous voulons, nous sommes) után valami egyszerűbb, RAC – metál – hc ötvözetű zenére számítottunk, de az első hangminták bebizonyították, hogy a zenekar teljesen másféle terveket dédelgetett magában.  A végül idén megjelent korongon 6 szám kapott helyet, ami zeneileg nagyjából egységes, valamiféle modern metálként jellemezhető alkotás lett. A hardcore hatás ezúttal eléggé háttérbe szorult, inkább death és thrash metal beütés jellemzi az összhatást, ami egyébként jól is áll a csapatnak, kifejezetten igényesnek mondható a végeredmény. Persze nagy megfejtéseket most se hallhatunk, azért nem valami ns Panteráról beszélünk, de ettől függetlenül kifejezetten élvezetes a lemez végig. Az ének megmaradt olyannak, mint az első lemezen, azaz ilyen torokhangú ordítás, talán ezen jó lett volna változtatni vagy variálni, mert egy idő után elég unalmas ugyanazt az erőlködős tónusú hangot hallgatni, bár ezt millió más francia nyelven előadott szerzeménynek is felróhatnánk akár. A hangzás elég jó lett, többszöri hallgatás után is minden rendben levőnek tűnik, kihozták az anyagból a maximumot. A borító kartontokos digipack; szép lett, de sajnos a szövegek nincsenek benne, így csak tippelni tudunk a címek alapján, miről szólhatnak, remélhetőleg a következő lemezen már benne lesznek ezek is. Tulajdonképpen aki szeretne valami jó ütős, francia nyelvű jobbos lemezt, azoknak csak ajánlani tudjuk, nem fog csalódni.

 

Pugilato – Contra todo lo podrido

 

Spanyol és olasz nyelven szinte minden metált és hácét el lehet adni nekünk, frankón.  Az előző Pugilato lemezt is nagyra értékeltük, így nagyon nagy örömmel vettük, hogy a zenekar sok év hallgatás után új anyagot jelentetett meg a német OPOS Records-nál az év első felében. A muzsikát tekintve kb. ugyanott folytatták, ahol az előző lemez abbamaradt, nagyon erősen érződik rajta az RAC hatás, amit talán még a Mas Que Palabras-ból hoztak magukkal (ahogy azt a múltkor is megírtuk), viszont markáns metál elemeket is beépítettek és néha meglepően ügyes tempóváltásokat is hallhatunk, így tényleg egyedi produkciót kaptunk tőlük. Továbbra is feszes, gyors tempók mennek végig, sok benne a valóban hácés elem, akadnak néha gyenge próbálkozások „gang vocalra” is a háttérben; mivel az ének gyakorlatilag ugyanolyan marad végig (bár itt-ott van váltott ének is), de a hangszín nem változik, így tényleg jót tenne a cuccnak, ha esetleg lenne párszor csordavokál, ami színesítené az összhatást.  A lemezre összesen 8 új dal került fel, ami igazából inkább a kislemez terjedelem felé mutat, de ezzel nem sérül a végtermék értéke. Egyébként is, jobb a kevés, de minőségi, mint sok töltelék szám egy anyagon. Ha már itt tartunk, külön kiemelnénk a „No me atraparan” című alkotást, az talán az egyik legjobb szám, amit az utóbbi 10 évben Spanyolországban ns zenészek összeraktak, legalábbis minket meggyőztek vele. A borító nagyon jól néz ki, a grafikus ezúttal egy feltörekvő orosz műhely, a „Wolf Project”, azaz nem a „szokásos” német alkotók; jót is tett a képi világnak ez a vérfrissítés, kifejezetten tetszetős munkát tettek le az asztalra, már csak ezért is ajánlanánk a vásárlást.