Lemezkritikák

 Heritage – Heritage

 

Ritkán (szinte soha sem) kerül kolumbiai NSHC zenekar a terítékre blogunkon; ez nyilván az ottani zenei kínálat szinte teljes hiánya miatt van, de az utóbbi pár évben megfordulni látszik ez a trend. Az első ilyen nagy meglepetés a dél-amerikai országból a „Disciplina” nevű formáció volt, akik addig soha nem látott-hallott színvonalú demoval robbantak be a nemzetközi ns zenei életbe. Sajnos a hanganyagukat mind a mai napig nem sikerült megvennünk, de már vadászunk rá egy darabja. Mint a tagokkal folytatott minapi interjúnkból is kiderült, a Heritage és Disciplina között akad némi átfedés, ami a zenei igényesség szempontjából igencsak örvendetes, hiszen az „előd” igen magasra tette a lécet, az öt számos bemutatkozó kislemeznek viszont sikerült megugrania ezt a lécet. Nagyon változatos, metal és hardcore elemekből építkező komplex anyagot tettek le az asztalra, amilyen minőséget ns zenekartól még Dél-Amerikából nem hallottunk. Sőt, az utóbbi 10 évben spanyol nyelvterületről se igazán. Ha van még olyan, hogy „zenei meglepetés”, akkor ez a banda mindenképpen az, egy szar daluk sincs, ráadásul –ahogy már milliószor leírtuk- egy Voice of Justice dalt is feldolgoztak a demora. Kis érdekesség, hogy még a megjelenés előtt a zenekar egyik tagja megkereste szerkesztőségünket (tőlünk kapták meg a dalszöveget), hogy megmutassák az elkészült számot, amit én továbbítottam M. barátunknak, aki a VoJ zenei agya és alapítója volt egy személyben. Amikor meghallgatta, azt írta, hogy túl a megtiszteltetésen, hogy egy tőlünk ilyen messze lévő országban élő zenészek vették a fáradságot, hogy feldolgozzák a számot. az különösen tetszett neki, hogy nem csak eljátszották az eredeti dalt, hanem tettek bele saját ötletet, „igazi” feldolgozássá téve a számot. Ebben mi is egyetértettünk és mindenkinek ajánljuk figyelmébe a kiadványt.

 

 

Burning Hate – Warmachine

 

Nagyon fura dolog, hogy 2019-ben még volt olyan zenekar, „aki” szerint poén a nagylemezt a Clockwork Orange főcímzenéjével indítani; persze mondhatnánk azt is, hogy a XVII. századi klasszikus zenei betét nem a Kubrick-film miatt került a lemez elejére, de ezt kevéssé tartjuk valószínűnek. Érdekes dolog, hogy ezzel a szemben maga a lemez nem lett ötlettelen, sőt, tulajdonképpen régen hallottunk ilyen fordulatos és változatos metalcore albumot. Az intro lecsengése után nagyon masszívan indul el a zene és igazából nem is törik meg a lendület a végéig, teljesen rendben van minden, mondhatni tökéletesen eltalálták a zenészek, hogy mivel kell fenntartani a figyelmet ilyen hosszú ideig. A kb. 40 perces cucc 11 számmal komoly munka, így mindenképpen elismerésre méltó teljesítményt tettek le a németek az asztalra. Érdekes a nagyon markáns black metal hatás a zenében és részben a szövegekben egyaránt, ez egy új vonal a német ns metalcore csapatoknál, eddig nem volt jellemző rájuk különösebben az ilyesmi, ez tehát igen erős karaktert ad a lemeznek. Más kérdés, hogy van-e szükség Jézust ekéző szövegekre egy elvileg propagandaanyagnak szánt albumon, ezt majd eldönti a piaci fogadtatás; a mi véleményünk az, hogy a politikában az ilyen jellegű véleménynyilvánítástól talán tartózkodni kéne, de ezt nem mi döntjük el. Visszatérve a zenére: több dallamos és jól eltalált betét is hallható az albumon, ezt ezúttal sikerült egész jó dallamos női énekkel is kiegészíteni, ami mindenképpen üdítőleg hat a színtéren, mert sajnos sok produkció csúszott már meg a hamis dallamos ének miatt, itt szerencsére sikerült orvosolni a problémát. A kivitelezést illetően kitűnő a hangzás; a szövegek német és angol nyelven hangzanak el, ezeket meg lehet találni a borítóban. Maga a cd füzet ezúttal nem kápráztat el annyira a küllemét illetően, mint egyéb OPOS kiadványok, ami azért is fura, mert az egyik legjobb grafikusuk alkotása. Persze mindenkinek lehetnek rossz napjai, ettől függetlenül a lemez kötelező darab mindenkinek, aki gyűjti az ns metalcore-t, mert közel olyan nívós lett, mint a Moshpit utolsó anyagai. 

Thrive on a Cross - XXXtreme revolution

Amióta létezik Terrorsphära és német nyelvű ns beatdown hc, azóta mindig kapok az alkalmon, ha az osztrákok háza táján bármi mozgást látok és addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom venni lemezen az új dolgaikat. Amikor jött a hír, hogy a Painful Life tagokkal közös projektet csinálnak "Thrive on a Cross" néven, egyből el is kezdtem figyelni a koncerteken az árusokat és a hazai terjesztők kínálatát, de sajnos hiába vártam majdnem egy évet, senki nem importálta a cédét, így kénytelen voltam kintről megrendelni, de a remek postának hála így is majdnem egy hónapig utazott Szászországból a csomag. Több lemezt is rendeltem azzal a fordulóval, de az első, amit bedugtam a lejátszóba, az az "XXXtreme revolution" volt, mert messze ez az anyag érdekelt a legjobban az elmúlt egy évben a mozgalmi palettáról. Hát mit is mondjak... A száraz tények: 13 számot kapunk közel 50 perc játékidővel. A hangzás és a borító rendben, itt mondjuk ez alapelvárás volt. A zene meg.. hát, az Terrorsphära light. De komolyan. Igazából ugyanaz a stílus, kb. hasonló irányvonal, de annyi eltéréssel, hogy itt jobban ráfeküdtek a straight edge témára, meg van benne pár rap betét és alapvetően hiányzik a TS-ben megszokott sokkal erőszakosabb ének. De komolyan, ennyi a különbség, amúgy simán lehetne ez egy új Terrorsphära lemez, kajak nem mondanám meg, hogy ez nem az; itt csak azt nem értem, hogy akkor meg mi szükség volt erre a projektre? Simán ráírhatták volna, a címlapra, hogy TS, én semmiben nem érzem azt, hogy ez több zenekar közös munkája, azt leszámítva, hogy van egy plusz énekes is. A fentiektől függetlenül amúgy rendben van az anyag, szakít rendesen, raktak bele rendesen munkát, de én jobban örültem volna, ha a fő zenekarukra koncentráltak volna ennyi energiát.

Lemezkritikák

 

Path of Resistance – If You want peace, prepare for war!

 

A Path of Resistance Németországból sokáig az egyetlen olyan NSHC banda volt Németországban, akik megmaradtak a hardcore gyökereiknél és nem mentek el teljesen metalcore irányba, de az utóbbi időkben ők is inkább arrafelé mozdultak el. Az új kislemez a hírek szerint némi változást is hozott a felállásban, állítólag a Disbeliver nevű projekt tagjai közül csatlakoztak páran hozzájuk, így a metalcore befolyás erősödésére számítottunk már a bejelentés után nem sokkal is. Szerencsére nem lett teljesen igazunk, a PoR jellegzetes jegyei közül megmaradt pár és mellé hoztak pár jó ötletet is az új tagok, nem merült el teljesen a jellegtelenség óceánjában a csapat. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindennel elégedettek lennénk, a második („Nordic Soul”) című számot nyitó dallamos gitárszólótól pl. habzó nyál csöpögött a szánk szélén, annyira semmilyen tucat metalcore hatása volt, de egyébként nem lett szar a lemez, még ha némileg csalódást is okoztak pár dologban. Összesen 5 számot kapunk a maxi CD-n, ebből elvileg mind saját dal. Az ének megmaradt a szokásosnak, de ez mindig is a banda erőssége volt és szerencsére az is maradt. A hangzás ezúttal annyira nem lett erős, mint a többi anyagukon, amin csodálkoztunk is, mert eddig mindig kifejezetten vastag, mondhatni hibátlan volt ez a rész, de ezúttal kicsit vékonyabb lett a tőlük elvártnál. A kiadó „személye” meglepetést okozott, mert a megszokott Font Records helyett ezúttal a Leveler Records vállalta a feladatot és ami azt illeti, elég jól teljesítették is az elvárásokat. A kihajtható digipackban ott vannak a szövegek, remek címlapképet is tettek rá, tehát nem lehet okunk panaszra a küllemet illetően. Végszóként annyit tennénk hozzá, hogy valószínűleg csak nekünk lett csalódás a lemez, mert mi teljesen más irányvonalat vártunk, de jó eséllyel ezzel egyedül vagyunk, a metalcore rajongói imádni fogják. 

Les Eburons - Hiver Nucléaire

 

A belga identitárius/jobbos hc csapat bemutatkozó anyaga után nagyon kíváncsivá váltunk, hogy mit várhatunk tőlük a jövőben. Az első anyag (Nous voulons, nous sommes) után valami egyszerűbb, RAC – metál – hc ötvözetű zenére számítottunk, de az első hangminták bebizonyították, hogy a zenekar teljesen másféle terveket dédelgetett magában.  A végül idén megjelent korongon 6 szám kapott helyet, ami zeneileg nagyjából egységes, valamiféle modern metálként jellemezhető alkotás lett. A hardcore hatás ezúttal eléggé háttérbe szorult, inkább death és thrash metal beütés jellemzi az összhatást, ami egyébként jól is áll a csapatnak, kifejezetten igényesnek mondható a végeredmény. Persze nagy megfejtéseket most se hallhatunk, azért nem valami ns Panteráról beszélünk, de ettől függetlenül kifejezetten élvezetes a lemez végig. Az ének megmaradt olyannak, mint az első lemezen, azaz ilyen torokhangú ordítás, talán ezen jó lett volna változtatni vagy variálni, mert egy idő után elég unalmas ugyanazt az erőlködős tónusú hangot hallgatni, bár ezt millió más francia nyelven előadott szerzeménynek is felróhatnánk akár. A hangzás elég jó lett, többszöri hallgatás után is minden rendben levőnek tűnik, kihozták az anyagból a maximumot. A borító kartontokos digipack; szép lett, de sajnos a szövegek nincsenek benne, így csak tippelni tudunk a címek alapján, miről szólhatnak, remélhetőleg a következő lemezen már benne lesznek ezek is. Tulajdonképpen aki szeretne valami jó ütős, francia nyelvű jobbos lemezt, azoknak csak ajánlani tudjuk, nem fog csalódni.

 

Pugilato – Contra todo lo podrido

 

Spanyol és olasz nyelven szinte minden metált és hácét el lehet adni nekünk, frankón.  Az előző Pugilato lemezt is nagyra értékeltük, így nagyon nagy örömmel vettük, hogy a zenekar sok év hallgatás után új anyagot jelentetett meg a német OPOS Records-nál az év első felében. A muzsikát tekintve kb. ugyanott folytatták, ahol az előző lemez abbamaradt, nagyon erősen érződik rajta az RAC hatás, amit talán még a Mas Que Palabras-ból hoztak magukkal (ahogy azt a múltkor is megírtuk), viszont markáns metál elemeket is beépítettek és néha meglepően ügyes tempóváltásokat is hallhatunk, így tényleg egyedi produkciót kaptunk tőlük. Továbbra is feszes, gyors tempók mennek végig, sok benne a valóban hácés elem, akadnak néha gyenge próbálkozások „gang vocalra” is a háttérben; mivel az ének gyakorlatilag ugyanolyan marad végig (bár itt-ott van váltott ének is), de a hangszín nem változik, így tényleg jót tenne a cuccnak, ha esetleg lenne párszor csordavokál, ami színesítené az összhatást.  A lemezre összesen 8 új dal került fel, ami igazából inkább a kislemez terjedelem felé mutat, de ezzel nem sérül a végtermék értéke. Egyébként is, jobb a kevés, de minőségi, mint sok töltelék szám egy anyagon. Ha már itt tartunk, külön kiemelnénk a „No me atraparan” című alkotást, az talán az egyik legjobb szám, amit az utóbbi 10 évben Spanyolországban ns zenészek összeraktak, legalábbis minket meggyőztek vele. A borító nagyon jól néz ki, a grafikus ezúttal egy feltörekvő orosz műhely, a „Wolf Project”, azaz nem a „szokásos” német alkotók; jót is tett a képi világnak ez a vérfrissítés, kifejezetten tetszetős munkát tettek le az asztalra, már csak ezért is ajánlanánk a vásárlást.

Év végi lemezszemle

ВЕРВЬ - ОКО ЗА ОКО (Megj.:2019., Barbatos Productions)

Igen termékeny és tehetséges az ivanovoi "Verv" nevezetű beatdown csapat; annyira, hogy valamikor a közelmúltban még egy interjút is összehoztunk velük. Az azóta eltelt időben jelentkeztek egy új kislemezzel, aminek az "ОКО ЗА ОКО" címet adták; ez magyarul annyit tesz állítólag, hogy "Szemtől szembe" és tényleg eléggé hozzák is ezt az egyenes, nyers, paraszt stílust, amit a legutolsó lemezen is prezentáltak már. A beatdown hardcore mezőnyben jobbszélen jelenleg az orosz színtér a listavezető, bizonyítják ezt az olyan bandák, mint a You Must Murder és a Dassler, de ezek a fiatalok a semmiből szerintem simán befurakodtak az élre az elmúlt 1-2 évük alapján. Tényleg elférne a mainstreamben a produkció, a lemez mind a hat száma kurva jól szól, nagyon imponáló a mélyre hangolt gitár és a dobhangzást is jól kitirggerelték, hogy tényleg ne tűnjön amatőrnek a műsor. Az ének is eléggé profi; egyáltalán nem zavaró, hogy minden szöveg oroszul van, simán elmenne a hangszín bármelyik felkapott hardcore csapatba. Mivel sajnos az orosz nyelvtudásunk eléggé sekélyes, nagyjából annyi jön le a mondanivalóból, hogy továbbra is az ortodox kereszténység-társadalomkritika-cárista nacionalizmus mezsgyéjén egyensúlyoznak, így minden Evola hívő szívéhez szóló hipererőszakos elitista jobboldali tartalommal döngölik le a nagyközönséget. A mű talán egyetlen hibája a rövidsége, a 6 szám 25 percen belül végigpörög; bár azt meg kell jegyezni, hogy ez a majdnem 25 perc elég tömény; lehet hogy egy óra már unalmas lenne ebből is. Mindenesetre a többi elég profi: szép borítót kapunk a Barbatos Productions-től, ügyes címlaprajzzal, dalszövegekkel a nyelvprofesszoroknak és kellően zorall zenekari fotókkal (tudjátok, ilyen szigorú-nézés-és-kapucni-mindenkin-az-építkezési-háttér-előtt jellegű nagyon menő fotókon figyel a tagság). A kiadványt 200 darabra limitálták, szóval javaslom minden kellő mennyiségű készpénzzel bíró lemezgyűjtő kollégámnak, hogy rendelje meg, amíg kapható, mert utána max a neten lehet majd hallgatni.

Muckrakers - Пиратская Жизнь (Megj.:2019., Barbatos Productions)

Az utóbbi időben aktívabb Muckrakers nevű banda a közelmúltban állt elő egy "Пиратская Жизнь" című bakelit kislemezzel, amit magyarul "Kalózélet" címmel fordítanánk le (itt szeretnénk megkérni olvasóinkat, hogy írják meg nekünk, mi ez a nagy kalózmánia zenészkörökben, mert már szerkesztőségünk kezd aggódni, hogy kimaradunk valami nagyon fontos popkulturális dologból). A címlapon ennek megfelelőlen valami cápát szigonyoznak Odal rúnás szigonyokkal vitorlás hajókról, természetesen mindezt vintage tetkó-stílusban, ahogy manapság a hardcore dizájnok trendje ezt el is várja, szóval eddig hibátlan az alkotás, bár semmi sorsfordítót nem villantottak. Ugyanez a helyzet a két tétellel is, ami felkerült a korongra: igazából igényesen előadott dallamosabb hardcore számok, amik talán a zenekar eddigi munkásságához képest kicsit professzionálisabbak, mint az eddig hallottak, viszont igazából nem értem, miért jelent meg ez külön kislemezen. Tetszik, meg minden, de általában a húzósabb számokat szokták feldobni 7" vinylre, ezek meg teljesen átlagosak. A minap amúgy megjelent a csapat új nagylemeze is, az eddigiek alapján a CD-re sokkal erősebb dalok kerültek fel. Persze ez se fogja elrettenteni a gyűjtőket a vásárlástól (és nem is ez volt a szándékunk a fentiek leírásával), mert amúgy egynek nem rossz ez se.

Fight Tonight - Still Cold (Megj.:2017., OPOS Records)

Mivel az idei évben már nem érkezik meg a szerkesztőségbe a Nyugat-Európából igényelt lemezcsomag, valamint a fentiekben kizárólag orosz csapatokkal foglalkoztunk, az egyensúly fenntartásának érdekében vájkáltunk egyet a közelmúlt terméséből és egyből kezünkbe került az itthon méltatlanul mellőzött Fight Tonight lemez, a "Still Cold"; ismerősi körben legalábbis nem okozott nagy hullámokat a két évvel ezelőtti megjelenés. Leporolva a lemezt nem is értem, hogy miért nem, hiszen szuper 6 számot hallhatunk a németektől, a megszokott agresszív stílusukban. Ez amolyan in-your-face, elég metálos beütésű, de alapvetően a "hardcore hagyományokhoz hű" anyag lett, logikus folytatása a már szinte klasszikusnak nevezhető "The Next Round" lemezüknek. Talán egy kicsit súlyosabbak lettek zeneileg ezúttal, viszont minden más maradt a régiben. Némethez képest elég trágár szövegek váltogatják a szokásos angol dalokat, amik szintén a keletnémet életérzést színezik, ilyen tough guy-stílusban. Nekem mindez eddig is bejött, dacára annak, hogy mély politológiai gondolatokat ezúttal sem osztanak meg velünk, de nem is ezért vettük meg a cédét. Edzésre viszont kiváló, amíg jártam sportolni, minden 12 km futás alatt lement legalább egy lemezük, szóval motivációs erőben ez az anyag sem szűkölködik. A kivitelezés a szokásos profi OPOS minőség, erről nincs is mit mondani, teljesen más képi világot és színvonalat képvisel, mint szinte bármi a mozgalom egyéb kiadóinak munkáinál (nem leszólva persze másokat sem, de az OPOS csapata tényleg magasan üt mindent).

Újabb unalmas lemezkritikák

Újabb vasárnap este új interjú nélkül - viszont itt van pár igen izgi lemezkritika a közelmúltból, amiket érdekesnek láttunk összeírni Nektek, hátha belelkesedtek és vesztek pár CD-t:

SPQR – Invictus (Megj.: 2016., Rupe Tarpea Produzioni)

Ha lenne valamiféle égi pantheonja a jobbos HC csapatoknak, akkor a római SPQR tuti a főistene vagy legalábbis az egyik legfőbb helyettese lenne az ottani bagázsnak. Már az RAC időkben is kimagasló színvonalat képviselt a Londinium SPQR (akik már akkor is megpengettek pár hardcore-os húrt a repertoárjukban), de amikor végül átalakultak az ezredforduló után és a Londinium jelzőt elhagyva immáron hácé bandaként folytatták a tevékenységüket, onnantól fogva minden kétséget kizáróan a műfaj egyik legjobbjaivá váltak. Sajnos valószínűleg a saját magukkal szemben támasztott minőségi követelményeik miatt nem árasztották el a piacot a kiadványaikkal és pár spliten kívül nem jelentettek meg hanganyagot, ezért már elég sokan vártuk türelmetlenül egy saját nagylemez megjelenését, ami meg is történt 3 éve a Rupe Tarpea jóvoltából, akkor jött ki ugyanis az "Invictus" címmel az áhított anyag. A korongon 10 tétel szerepel, ebből az egyik egy instrumentális intro, aminek a legvégén van egy szintén instrumentális outro párja is, valamint találkozhatunk egy Peggior Amico-feldolgozással is, így összesen hét új számot hallgathatunk meg a kb. fél órás anyagon. Az, hogy ez a harminc perc mekkora istencsászárság lesz, már az intro alatt megérezheti a hallgató. Az "Ad Arma" (magyarul kb. "Fegyverbe!") címre keresztelt instrumentális bevezetés a hatvanas évek ókori kosztümös filmjeinek hangulatában megidézi Róma nagyságát, de olyan erősen, hogy szerintem mindenki, aki meghallja egyből a hatása alá kerül és máris rohanna, hogy önként jelentkezzen a légióba ha tehetné. Az intro szépen átfolyik a folytatásba, ami a "Scudo e Spada" ("Pajzs és kard") címet viseli és megindul egy középtempós harci induló, ami talán a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye (nem véletlenül promózták anno ezzel a tétellel a korongot). Itt szeretném megemlíteni, hogy az átvezetés a klasszikus hangszereket felvonultató Ad Armából nagyon elegánsan folyik át a modern zenére és az különösen tetszik, hogy a két track határán beordítja az énekes, hogy "S.P.Q.R.!" és ezzel indul a Scudo e Spada, visszautalva ezzel a Hate for Breakfasttal közös splitlemezük első számára, ahol egy hasonlóan hatásos felütéssel indítottak. A következő szám, a "Fino alla fine" ("Egészen a végsőkig") is pályázhatna a lemez legjobb száma titulusra, mert olyan lendülettel indul be, ami teljesen elsöprő és végig olyan erővel szegez a székbe, hogy egy pillanatra sem enged lélegzethez jutni. Valójában egyetlen felesleges szerzemény sincs a lemezen, mindegyik üt, így hajlamos vagyok megbocsájtani, hogy a feldolgozással együtt összesen 8 dalt vettek fel az Invictus-ra, ami egyébként önmagában elég sovány lenne ahhoz, hogy a produkciót nagylemezként emlegessük, de jelen esetben azt mondanám, hogy inkább kevés minőségi, mint számos töltelékszámot szeretnék inkább hallani, valamint a két instrumentális szám is eléri egy teljes dal "értékét". A körítés nem rossz, bár a címlapon látható halálfejes centuriónál szerintem akár én is tudtam volna jobbat rajzolni, de ilyen hülyeségeken nem akarok most fennakadni, ha egy ilyen mesterműről beszélek. Mindent összevetve az Invictus az utóbbi évek legjobb olasz HC lemeze és világszinten is esélyes a dobogóra.

Death Penalty / Fehér Törvény - In edge we trust (Megj.: 2018., Leveler Records)

Szerintem senki nem gondolta volna 15 éve, hogy a Fehér Törvény meg egy orosz NSHC zenekar valaha bármilyen menő nyugati kiadónál közös lemezt fog megjelentetni; egyrészt mert 15 éve igazából nem voltak orosz NSHC zenekarok (legalábbis nem ilyen színvonalúak), meg Nyugaton senkit nem érdekeltek a magyarul éneklő zenekarok (a klasszikus VSZ-Valhalla-Archívum triásztól eltekintve); hát ez a nap is eljött, hogy ilyen kiadvány is megjelent a piacon. A kiadó a Leveler Records, akik arról híresek, hogy a karcosabb hangzású zenekarokra szakosodtak és általában nagyon igényes kiadványokat jelentetnek meg, így mondhatni megtisztelő, hogy hazai csapat is felkerült a palettájukra. A lemezen 12 számot hallhatunk, hatot-hatot mindkét zenekartól. Mivel az oroszoktól eddig nem sok kiadványt ismertem (a "Новый Мир‎" című lemezükön és pár válogatáson, meg interneten megjelent számtól eltekintve), viszont a tavaly őszi budapesti élő produkciójuk meggyőzött róla, hogy érdemes odafigyelni rájuk, már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is hallhatunk majd a split lemezen tőlük. A 6 tétel egy kicsit "vegyesfelvágott" lett, mert többféle stílusú dalt hallhatunk tőlük: vannak metalcore számok, van dallamosabb/éneklős és van olyan is, ami eléggé metálos lett. Nekem első hallgatásra olyan volt, mintha valami német NSHC zenekart hallgatnék, legalábbis a metálosabb dolgaik mindenképpen ezt az érzetet nyújtották. Jól megírt, főleg metalcore elemekkkel megtűzdelt számokat hoztak össze, amik igazából eléggé eltérnek az eddigi műveiktől. Én a budapesti buli után valami hardcore-osabb dologra számítottam tőlük, de ezúttal inkább metalcore lett a végeredmény, legalábbis ez a szándék érződik a dalaikból. Érdekes amúgy az énekes teljesítménye, a hörgésről elég jól tud dallamos énekre is váltani, orosz zenekaroktól ebben a műfajban még nem hallottam ilyen jót. A hangzásra se lehet panasz, szerintem jól eltaláltak az arányok és kifejezetten "nyugatias" a hatás. Minden számukat angolul énekelték fel, ami a hazai Fehér Törvénynél már nem mondható el. Maciék szokás szerint magyar szövegeket használtak és ezúttal elmondható, hogy egész tűrhető lett a végeredmény; a Fehér Törvény egyik legbosszantóbb rossztulajdonsága évek óta ugyanaz ugyanis, mégpdeig hogy sokszor bosszantóan rossz szövegeket használnak fel. Sajnos majdnem minden lemezükön volt eddig 1-2 "gyöngyszem", amit most sikerült mellőzni, ezt mindenképpen pozitív fejlődésnek tartom. A muzsikát tekintve is van némi változás, zeneileg ugyanis nagyon eltér a legutolsó lemeztől a dolog. Míg a "Remény" egy thrash metal-crossover album volt, itt visszakanyarodtak a hardcore világába, viszont az nem "Új irány" stílusában, hanem egy teljesen más ösvényt választottak. Engem a hat új dal azokat a számokat juttatja eszembe, amiket a "Szörnyszülött" című szerzemény idejében írogattak; őszintén szólva nekem ezek a szerzemények sokkal jobban tetszenek, mint a legutolsó nagylemez. Technikásabb, hácésebb és összeszedettebb az egész, valamint egy egészen különleges atmoszférája van, ami jót tett a zenekarnak. Az ének hasonló az utolsó pár kiadvány markáns, erőszakos stílusához, viszont kellően változatos ahhoz, hogy ne legyen unalmas; szerencsére a Törvény maga mögött hagyta a kornyikálós időket. A kiadvány grafikai munkálatait a Mudhater Design látta el, így baromi jó lett (kicsit irigykedtem is, hogy ilyet én nem tudok csinálni), szóval már emiatt is érdemes megvenni. Tényleg jó lett a cucc.

Green Arrows - Live.Love.Burn.Die (Megj.: 2018., PC-Records)

Sokszor reklámoztuk a megjelenés előtt a bolzanoiak lemezét, így illene néhány szót írni a végül napvilágot látott 11 számos kiadványról. Ahogy a zenekar is többször elmondta, ez tulajdonképpen egy egységes koncepcióra felépülő album, aminek a témája az emberi élet, amit megélve különböző nehézségekkel szembesülünk, ezeket osztották fel a lemezen több fejezetre és végül minden egyes dal egy-egy tétel ebben a könyvszerű felépítésben. Ez egy olyan újszerű ötlet köreinkben, hogy már önmagában emiatt megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk a műalkotással, hiszen a legtöbb jobboldali zenekar nem szokott ilyen filozofikus hangulatú szövegeket írni; nagyon imponáló, hogy a bolzanoiak egy ilyennel jöttek most elő. A dalok mind angolul vannak, a CD füzetben mindegyik olvasható és tényleg elég jól sikerültek; politikusak, de a szokásos klisés megfogalmazások nélkül. A zene kicsit eltér a megszokott Green Arrows dolgoktól. Míg régebben egyértelműen a metálosabb keleti parti amerikai zenekarok voltak a zenei irány fő ihletői, most némi dallamosság is becsúszott pár számukba, ami talán a legutolsó lemezhez képest megváltozott felállásnak köszönhető (vagy sem - lehet, hogy csak újítani akartak). Egy biztos, hogy nem kezdtek el metalcore-t játszani, hanem hűek maradtak a hardcore "műfaji sajátosságaihoz" (már ha ilyen létezik egyáltalán) és olyan professzionális anyagot tettek le az asztalra, ami méltó a színtér élvonalába tartozó alakulat eddigi pályájához. Igazából nagyon nehéz helyzetben vannak a zenekarok, ha kicsit újítani akarnak a megszokott dolgaikon, de szerintem a Green Arrows jól vette a kihívást és sikeresen bele tudott néhány frisebb elemet is csempészni a zenéjébe, ami mindenképpen előnyükre vált. Én csak azt remélem, hogy ez a lelkesedés, ami az olaszokat jellemzi, sosem fog elmúlni és még sok hasonló színvonalú lemezt fognak felvenni.

Lemezkritikák már megint

Két hete már tettünk ki pár kritikát időhúzásként, mivel szokás szerint öt zenekarra várunk, hogy válaszoljon végre a kérdéseinkre, de mivel a művészek szeretik jól megfontolni a mondanivalójukat, inkább passzolták a februári hónapot is, így jobb híján elővettünk megint pár régebbi írást az aranytartalékból, hogy híreken kívül legyen már valami saját kontent is végre az oldalon:

14 Sacred Words - Dancing in the ashes (Megj.: 2018., OPOS Records)

Az amerikai illetőségű egyszemélyes metalcore projekt amolyan "Moshpit US módra", bár annál erőszakosabb és néhol inkább deathcore-ba hajló zenét szállít a nagyérdeműnek, amihez viszont olyan tiszta és szuper hangzást párosítanak, amit tényleg csak a Moshpitnál hallani. Bár a dob "gépi", azonban igazán profi módon megszerkesztett a dolog; ha nem tudnám, hogy nem "igazi", akkor simán elhinném, hogy csak valami stúdióban agyoneffektezett, de egyébként hangszereken feljátszott valami. A "Dancing in the ashes" a 14SW következő nagylemezét hivatott felvezetni, egyfajta betekintést adnak abba, hogy mit is várhatunk tőlük a közeljövőben. Bár én személy szerint nem vagyok vevő a műfajra, ez az anyag mégis meggyőzött, mert Jason itt olyan hangszeres tudást prezentált, ami előtt nem lehet szó nélkül elmenni. A CD-n hallható három tételből mindhárom tökéletesen kidolgozott, simán elmenne "mainstream" anyagnak is; nagyon rég nem érkezett ilyen színvonalú anyag az Államokból (hacsak a régi klasszikusokat -mint a BfG meg a H8machine- nem számítjuk), így adott a kérdés, hogy vajon mire számíthatunk még a jövőben ettől a projekttől? Reméljük, hogy nemsokára választ kapunk!

xDasslerx – White Flames (Megj.: 2017., Leveler Records)

Valószínűleg nem nagy titok a blog olvasóközönsége előtt, hogy a Permből származó xDasslerx jelen sorok szerzőjének egyik nagy kedvence; annyira, hogy a csapat számomra már most is az egyik dobogós versenyző a képzeletbeli Nagy NSHC Versenyen. Amióta csak B. Tibi barátom felhívta a figyelmemet az oroszokra valami letöltős oldalon, azóta merev figyelemmel kísérem a tevékenységüket és eddig nem is okoztak csalódást. Az első két lemezük színvonalban emelkedő tendenciát mutatott, ezért nagyot dobbant tavalyelőtt a szívem, amikor megláttam a német Leveler Records kínálatában (és gondozásában) a soron következő új anyagukat, a White Flames-t. Maga a korong 10 tracket tartalmaz, ebből két szám feldolgozás (az egyik egy T.N.F. dal átirata), az utolsó meg egy instrumentális outro. A szövegek oroszul vannak, így sajnos a tartalmukra csak következtetni tudok (bár gondolom a szokásos tough guy duma megy rajta, aminek a lényege, hogy mindenkit kiütnek a világból). A számok sajnos eléggé semmilyenre sikerültek, mármint a Dasslerhez képest semmilyenre. Nagyon jó a zene, tényleg megint fejlődtek technikailag, de ezúttal mintha kicsit kifogyott volna belőlük a szusz és ezúttal nem lehet azt mondani, hogy kivétel nélkül mindegyik tétel egy NSHC himnusz. Sajnos túl sok a "töltelék" dal, amiket onnan lehet felismerni, hogy nem tudom megkülönböztetni őket egymástól. Persze kivétel most is van, amitől a zenekar mégis a műfaj egyik királya és ez a "Деградация Масс" című dal, ami a tömegek elfajzásáról szól és ez tényleg nagyon ott van, hozza az előző lemezek átütő erejét (és még csordavokál is van benne). Ami még megemlítendő, az az ének megváltozása a régebbi anyagokhoz képest, ezúttal sokkal erőtlenebb és szürkébb az is sajnos, pedig ez nem volt eddig probléma soha. A lemez körítése se valami nagy eresztés, ennél többet érdemelt volna a Dassler és a Leveler Records-tól is sokkal jobb cuccokat szoktam meg eddig, de ez a gagyi halálfejes címlap és a kettőbe hajtott, még a szövegeket sem tartalmazó booklet nem a kiadó legnagyobb dobásaként fog bevonulni a történelembe. Persze a fentiek alapján az jöhet le, hogy az album szar; nos egyáltalán nem az, sőt, kurva jó a nagy átlaghoz képest,  de a bennem élő kisgyermek menő japán gyártású távirányítós kisautót szeretett volna karácsonyra, azonban a Jézuska egy kínai piacos fröccsöntött valamit hozott helyette, ami egyébként szép, lehet vele játszani, gurul is meg minden, de na...

Pugilato – Non Erit Pax (Megj.: 2016., No Tan Casual)

Amikor 2 éve megjelent a spanyolok lemeze, csináltak hozzá egy videót is (a "Sacrificio y disciplina" című számhoz), ami ilyen feszítős-keménykedős klip volt (tudjátok: lepukkant helyszínen zenél a banda, aztán jön a vágókép, amikor is nagy zorkón kutytát sétáltatnak a kigyúrt napszemüveges faszik a tetovált forrónadrágos barátnőikkel és közben nagyon keményen jönnek a kamera felé belassítva, megint vágás, ezúttal a zenekar mögött csápolnak a kigyúrt haverok, stb.) és le is szóltam a dolgot, mert elég klisés volt az egész, amire megkaptam valami kommentelőtől, hogy "Csinálj jobbat!". Nos, felesleges ilyen internetes vitákba belemenni, nem is foglalkoztam a lemezzel különösebben, amíg bele nem futottam a Right Hardcore Crew oldalán az albumba és bele nem hallgattam. Ott meggondoltam magamat a lemezt illetően, mert a többi dalt átnyálazván már jobban tetszett a mű. Tudni kell a valladolidi illetőségű bandáról, hogy a tagok közül többen megfordultak a Mas Que Palabras nevű hatecore formációban, ami a maga idejében letett pár egészen vállalható cuccot az asztalra, így mindenképpen érdemesnek láttam, hogy adjak egy esélyt a Pugilatonak. Miután a letöltő oldalak gyakorlatilag 99%-ban kivégezték a hazai CD piacot és a baráti körben senki nem árulta a lemezt, kénytelen voltam külföldről beszerezni és várni egy laza hónapot az érkezésére, de a végeredményt tekintve azt hiszem, hogy megérte. Bár a Mas Que Palabras nyomai érezhetőek a lemezen, de azért ez mégis minőségi ugrás ahhoz képest. Végig nagyon feszes a tempó, tényleg hozza a spanyolos életérzést és megy hozzá a az ordítós, hadarós ének is. Bár nem igazán mondanám hardcore-nak a stílust, inkább valamiféle metálnak nevezhető a muzsika, de azért díszítésnek van pár hácés beatdown meg együtténekelős csordavokál is. Ami nekem kifejezetten tetszett, az a dob, ami a szinte megállás nélkül pergő duplázóval olyan aláfestést ad az albumnak, hogy tényleg magával tudja ragadni a hallgatót az egész. Bár a spanyolviaszt (ez volt a fos szóviccek helye) most sem találják fel és ezúttal sem bújt elő egy új Blue Eyed Devils a hispán félszigetről, de a minőségi zene tényleg adott. Még akkor is, ha az unalomig erőltetett technikás szólókat húszezerszer hallottam már más zenekaroknál is és igazából talán sokkal jobbat is tenne az összhatásnak, ha mindezt elhagynák és tényleg a nyersességre törekednének, mert így néha kicsit unalmas tud lenni a dolog. A 13 szám kellemes meglepetés egy új zenekartól, igen korrekt műsoridő ez egy bemutatkozáshoz. A lemezborító nem rossz, vannak benne dalszövegek és fotók, bár csak ezek kedvéért nem vettem volna meg a CD-t. Összességében jól sikerült anyag a "Non erit pax", a spanyol nyelv rajongóinak különösen ajánlanám a meghallgatását (és megvásárlását).

Lemezkritikák

Amíg várakozunk a zenekarokra a következő interjúk megválaszolásáig, volt időnk előveszegetni néhány régebbi lemezt a polcról és néhány szót írni róluk. Bár a kiadványok nem újak, de mivel úgysincs túl sok rendszeres lemezismertetőket megjelentető orgánum köreinkben ( az egyetlen  ilyen irányú kezdeményezés ismereteink szerint  az Onugor blog, akiknek innen is nagy pacsi az évek óta általuk végzett fáradhatatlan munkájukért, nagy riszpekt), ezért újra érdemesnek láttuk pár külföldön megjelent HC irányba hajló kiadványt bemutatni a hazai nagyközönségnek, hátha kedvet kapnak körbenézni a külföldi lemezpiacon is.

Pequod Crew - Höflich bleiben (Megj.: 2014., PC-Records)

Aki emlékszik még az egyszemélyes müncheni RAC/metál projektre, az Edelweiss-ra, annak valószínűleg fel fog csillanni a szeme, ha elárulom, hogy a Pequod Crew nevű hc "csapat" mögött ugyanaz a személy áll, aki a már említett zenei produkcióért is felelős . A lemez legfőbb baja is pont ez, márpedig, hogy egyetlen ember játszik minden hangszeren és ő az énekes is. A gitártémák persze nagyon jók, a HC és a metál között egyensúlyozó, technikás témákat hallhatunk végig, azonban az ének erőtlen (és nem is igazán stimmel ehhez az erőszakos zenéhez), de a legnagyobb baja mégis a szerkesztett dob. Hallottam már nagyon jól megírt, számítógéppel megírt és összerakott dobot, de ez sajnos nem az. Ugyanez volt az Edelweiss-lemezek nagy mankója is és ez teszi tönkre az élményt a Pequod Crew-nál is, holott az anyag sokkal többet érdemelne. Tényleg egészen tetszetős és ötletes a gitárjáték; látszik hogy nem két nap alatt dobálták össze valami hányásszagú kocsmában a dolgot, a keverés is egészen megnyerő volt, jó a hangzás, a szövegek is rendben vannak, de sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy milyen dinamikátlan, gagyi a dob. A borító és az egész körítés nagyon rendben van, a PC Records általában odateszi magát, ha a kiadványaik kinézetéről van szó, de sajnos nem ez a lemez lesz az, ami miatt minden német az NPD-re fog szavazni.

Terrorsphära & Horss – Hatred United World Wide II (Megj.: 2018., Leveler Records)

Amikor a Terrorsphära és a You Must Murder split megjelent 2014-ben, akkor azt gondoltam, hogy ennél durvábbat nem lehet csinálni beatdown hc műfajban köreinkben, mert az az anyag egyszerűen olyan magasra tette a lécet, hogy nem igazán tudom elképzelni, hogy mit lehet még a ebben a stílusban odatenni az első rész mellé. Pont az előbbiek miatt is csodálkoztam, hogy a lemeznek új részt
csinálnak, amin meg különösen elámultam, hogy míg az osztrákok megmaradtak résztvevőként, addig a másik csapat lecserélődött és az überbrutál HC isten You Must Murder helyett egy eddig főleg izomszagú, semmilyen zenét produkáló második vonalbeli orosz csapatot tettek a helyére. Amikor végül nagy nehezen hozzájutottam a CD-hez, az első benyomásom pozitív volt, mert a Leveler Records nagyon szép borítót csinált a kiadványhoz. A digipack két oldalra kihajtható és mindkét, a lemezen szereplő banda kapott egy-egy saját füzetkét, ami nagyon jó kedvet csinált az indításhoz. A dizájn tényleg XXI. századi, szóval ebben nem maradt el az első rész mögött a cucc. Lássuk a muzsikát! A Terrorsphära hozza a "szokásosat", nagyjából ugyanolyan számokat írtak, amit eddig is hallhatott tőlük a nagyközönség. Nagyon erős hangzás, mint mindig. A rendkívül combos, mély gitárok elviszik a hátukon az egész produkciót, tényleg nagyon jól összerakottak a számok. Az ének továbbra is kicsit erőlködős és az összes szöveg németül van, de aki ezt megszokja, az most sem ezen fog fintorogni. Az osztrákok 7 száma tehát nagyjából hozta az előző split színvonalát, lássuk az oroszokat! A Horss még skinhead zenekarnak indult a kézezres évek elején, de már annak idején is erősebb, metálos beütésű muzsikát játszottak, ami miatt egy kicsit "kilógtak" az akkori orosz mezőnyből, viszont az általános művészi színvonaluk nem volt kimagasló, afféle "jó iparosmunkát" végeztek és ez ment tovább akkor is, amikor váltottak "hardcore"-ra. Aki ismeri a munkásságukat, az biztosan tudja, miről beszélek: semmilyen metálzene, plusz torokból történő, erőlködős üvöltés, ami nem gyakorolt rám különösebb hatást eddig (pedig megvettem tőlük mindent, ami az utamba került). Erre a splitre 6 számot adtak; amikor a lemez reklámjaként a Youtube-ra felkerült videót meghallottam, egyből megálltam a mindennapi rutinban, ugyanis ezúttal tényleg HC-t csináltak, mégpedig elég jót. Férfiasan bevallom, hogy a lemez első hallgatásánál egyből az oroszokhoz tekertem a lejátszót, annyira kíváncsi lettem rájuk. Az a helyzet, hogy tényleg nagyot változott a stílusuk, elindultak abba az irányba, amit az osztrákok és a YMM is követ és tényleg nagyon odaver az egész. Nem rontották el a keverést, nem gagyi az ének, teljesen egyben van minden, ugyanakkor végig jó feszes a tempó és az egészből árad valami fenyegető, erőszakos aura. Nem viccből kérdeztük meg a Terrorsphära interjúban az osztrákokat, hogy az oroszok "új" arculata nekik köszönhető-e, mert ilyen gyökeres stílusváltozást egyszerűen nem tudok máshová tenni; mindenesetre nagyon jól sikerült, le a kalappal! Összegzésként annyit mondhatok, hogy ugyan jobb nem lett az első résznél a split, de a színvonalat sikerült tartani és egy nagyon pozitív csalódás lett a végeredmény, valamint ideje átértékelni a Horss zenekar eddigi megítélését, mert tényleg teljes megújuláson mentek keresztül.

Thrive On A Cross - Wie jede Jahreszeit (Megj.: 2018., OPOS Records)

Jelen produkciót úgy tudnám egy mondatban jellemezni, hogy összeállt az osztrák Terrorsphära és a német Painful Life, hogy csináljanak egy projektet, ami ugyanolyan zenét tol, mint a tulajdonképpeni fő bandáik. De tényleg: az ének, a témák, minden tök olyan, mintha a TS vagy a PL egyik lemezéről szedték volna le őket, legalábbis a kartontokban érkező korongon szereplő egyetlen tétel alapján ez jött le. Kár, hogy csak egy számot vettek fel rá, mert kíváncsi lettem volna, hogy mi mást tud kínálni a két csapat együttesen; állítólag valami deathcore lesz ez a végén, de amit jelen promóciós lemezen hallunk, az inkább a -főleg az osztrákoktól hallott- "szokásos" beatdown HC. Ha eltekintünk a ténytől, hogy emiatt tök felesleges külön projektekbe vágni, egyébként egyáltalán nem rossz a zene, sőt, minden benne van ahhoz, hogy a falnak dobáljam otthon a vázát a nappaliban pogó közben. Igazán erőszakos muzsikát pirítottak ide a németek, de azért ennél valami izgalmasabbra vagy újszerűbbre számítottam.

(Folyt. köv. a következő hosszabb uborkaszezonban.)