Aki egy kicsit is képben van az utóbbi pár év metál/hc szinterével, az biztos hogy találkozott már a "Bring Me The Horizon"-nal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zenekartagok, és a régebbi rajongóik külseje miatt éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy rávegyem magam, és meghallgassak tőlük figyelmesebben egy-két anyagot, mégis nagy becsben tartom ma már a zenekart, mert kiemelkedő amit csinálnak.
2006-ban jött ki az első nagylemezük, "Count Your Blessings" név alatt, ami még csak mondhatni szárnypróbálgatás volt és egy eléggé szűk réteget (a deathcore színtér kedvelőit) célzott meg elsősorban. Nem volt agyonbonyolítva, félig-meddig technikás gitártémák, dupla lábdob, hörgés,
visítás, de ezt tényleg profi módon. Ezután jött a "Suicide Season", amelyik albumról származó pár sláger ("The Comedown", "Chelsea Smile") alapozta meg a hírnevüket és szerzett sok rajongót, a deathcore szintéren kívül is. Itt csatlakozott hozzájuk Jona Weinhofen a gitárokhoz, akivel megírták a borzasztóan hosszú című "There is a hell belive me, I've seen it, there is a hell, let's keep it in secret"-et, amivel véleményem szerint elérték a csúcspontjukat, megcsinálták a tökéletes BMTH albumot, amit már többet nem fognak tudni nem hogy felülmúlni, de még csak megközelíteni sem (elég szerintem ha csak annyit mondok, hogy "Crucify me", "It never ends", Blessed with a curse...).
Ismeretlen okokból Jona távozott a zenekarból, és kijött a "Sempertenal".
Elég vegyes fogadtatásban részesült. Az "ősdeathcore-rajongók" a szívükhöz kaptak, hogy több lassan már a tiszta ének, mint az üvöltözés. Igaz, az album megírása alatt Jona még a zenekar tagja volt hivatalosan, bár a zenekar egy akkori közleménye szerint egy sort sem írt a "Sempertenal"-ból (ez az első szám meghallgatása után érezhetővé válik), ehelyett a új billentyűsük és elektronikai felelősük vette ki a részét inkább az új dalok kreálásából. Nagyon divatos megoldások kerültek elő,
rengeteg szintetizátor, sokkal kevésbé komplexbebb, és fülbemászóbb gitártémák, sok-sok tiszta ének, néha egy kis kiabálás, de hörgés az ha nem is semmi, de majdnem nulla.
Ez a húzásuk, zenekar gyökereit, és az ottani rajongókat tekintve, eléggé merész vállalkozás volt, és simán rosszul is sülhetett volna el, de nem így lett. A hangzásuk a Linkin Park anyagokra emlékeztetett, érezhető volt, hogy a régi undergroundabb szintér helyett immáron a mainstream vonalat szeretnék megcélozni. A pár elvesztett fanatikus rajongó helyére viszont több jött a befogadhatóbb zenéket kedvelő emberek közül (meg azért régiek is maradtak jócskán), szóval sikeresebbek lettek, mint előtte bármikor. Időközben a zenekar turnézott orrba-szájba, az énekes a "Drop Dead" nevű egyre sikeresebb ruhamárkáját futtatta (aminek a a sikerességére, ha rosszmájú lennék, azt mondanám hogy 90%-ban rajongó tinilányokat köszönhető, de nem vagyok az, szóval nem mondom), emellett gőzerővel írták legújabb albumukat, ami 2015-ben jött ki, "That's The Spirit" címmel. Továbbment a "Sempertenal" által kitaposott ösvényen, és csak távolodtak továbbra is a gyökereiktől.
A szintetizátor, meg az effektek nagyon dominánsak rajta, a gitár már kevésbé, egy duplázást sem lehet hallani már a számokban. Hörgés továbbra sincs, bár üvöltözés néha előfordul, de nagyrészt Oli tiszta éneke vette át az irányítást. A számoknak a szerkezete nagyjából végig egy séma szerint halad. Egy lassabb, melankólikusabb, érzelmesebb indítás után a refrén az tökösebb, üvöltözősebb lesz. A számok kiszámíthatósága, amúgy nem lesz rovására az albumnak, nagyon jól hallatják magukat, nem unalmas egyáltalán.
Nagyon jól szól Oli tiszta éneke, amit egyébként sok kritika ért, mivel élőben aki látta/hallotta őket, annak kiderült hogy, nem tud énekelni az emberünk. Az hogy az albumon úgy szól, ahogy, az kizárólag a keverősnek köszönhető. Ezzel szerintem nincs semmi baj, a funkcióját a lemez teljesen betölti. Még az ex-gitárosuk, Jona szerint is nagyon frankó lett a "That's the spirit" (ami tekitnve, hogy alig akarnak szóbaállni egymással, elég jó elismerés).
Szóval, akinek néha napján jólesne egy kevésbé agresszív, kevésbé agyondpulázózott, lazább,
emellett egy nagyon összerakott, és profi zenét hallgatni, annak bátran ajánlom a zenekar utolsó két albumát, a Sempertenalt, és a That's the spiritet, aki pedig maradna a hörgésnél, nekik pedig az előző három albumukat, (kiváltképp a "There is a hell..." kezdetűt) mert tényleg profik a srácok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése