Lemezkritikák

 

Full of Hate - MMXXI

Valami 10-15 éve lehetett, hogy az Oldschool Records-nál kijött egy "National streetcore" címmel illetett lemez, ahol az előadó neve a fantáziadús "Full of Hate" volt, a címlapon véres pacák között hokiálarccal. Akkoriban meghallgattam 1-2 alkalommal a lemezt a szép emlékű Hunyadi boltban, de nem vettem meg, mert igazából csak egy kicsit erősebb zenei megoldásokkal operáló német RAC csapatnak tartottam, amiből akkoriban nagyon sok volt (és engem sosem ragadott magával a stílus). 

Amikor meghallottam az első reklámokat az akkor még megjelenés előtt álló "MMXXI" című új anyagukról, akkor gyorsan belehallgattam a neten a régi lemezbe, mert azt hittem, hogy az elmúlt évtized során kicsit hülyébbé váltam és annak idején rosszul ítéltem meg a csapatot, de nem, annak idején nem tévedtem, ez a két cd össze sem hasonlítható, az MMXXI ugyanis egy nagyon erőteljes, a metál, a hc és az RAC elemeit ötvöző alkotás lett, mindezt a bemutatkozó kiadványuk erőlködése nélkül. Annak idején nagyon izomszagúnak hatott a produkció, nem igazán jött be az a fajta megközelítés, viszont azóta mondhatni "beérett" a zenekar - már ha ez tényleg egy zenekar, nem csak valami stúdióprojekt. 

Első blikkre hallatszik, hogy a hangzásra nagyon sok időt és energiát szántak, mert az a maga nemében szerintem hibátlan, de a hangszeres tudás és a zeneírási képességeik is hatványozottan ugrottak egyet (vagy kettőt) előre. 

Ezúttal újdonságként jelentkezik a Full of Hate életében a markáns metálos (és persze a metalcore-os) hatás, az RAC-s dallamvilág a háttérbe szorult, talán az ének az egyetlen, ami megőrizte az eredeti jellegét (pár black metalos károgós résztől eltekintve), ami végig a hasonló német zenekarokra hajaz, semmi extrát nem tettek bele, de végülis nem rontja le az összhatást (bár egy erőszakosabb ordítással kiegyeztem volna). Van egy szám, amiben -amolyan metalcore-os mintára- dallamos vokál is van, de amúgy nem erőltetik túlzottan a változatosságot. 

Természetesen az összes szám német nyelvű, de mondhatni ez is afféle műfaji sajátosság, igazából nem zavaró, mint más német zenekaroknál; a szövegek benne vannak a borítóban, eddig csak a címeken futottam végig, de elsőre eléggé politizálósnak tűnik a tartalmuk.  A CD-füzet amúgy a szokásos kiváló OPOS-os minőséget hozza, bár én azért tuti tettem volna bele valami zenekari fotót és mellőzném a fos horrorfilmes képeket is (főleg a hokiálarcot), de ez csak az én véleményem, szerintem Freddy Krüger meg a többi ilyesmi már 20 éve is meglehetősen gyermekdednek számított.

Összességében a lemez meglepően jól sikerült minden aspektusában, bár ezt se a beatdown hardcore rajongói fogják megvásárolni.

SPQR - Schiavi oppure legionari

Bár már hónapok óta lógott a levegőben, hogy lesz valami új anyag az SPQR-től, mégis meglepett, amikor valamelyik nap arra léptem be a Facebookra, hogy megjelent a bakelit kislemez, ráadásul valami lehetetlenül alacsony példányszámra limitálva, így kicsit ugyan magamban morogva, de egyből ráírtam a római Rupe Tarpea kiadóra és rendeltem egy példányt a korongból. Háromféle változatban jelent meg, fehér meg mittudomén milyen színben; én a kommersz feketét kaptam, amin halálfej van villámokkal a címlapon, de a fehér verzió is jópofa borítóval bírt, azon az SPQR  tagság látható lerajzolva az ősöreg római skinhead zenekar, az "Intolleranza" nevű banda egyik demokazettáján látható rajz stílusában. 

Ha követitek a blogot, akkor láttátok, hogy a közelmúltban két videóklipet is megjelentettek a zenekartól a Youtube-on - na ez a két dal van a kislemezen is, se több, se kevesebb. Ez egy kicsit csalódás is volt, mert én azért vártam valami bónuszt, pl. egy új és saját szerzeményt is, ehelyett kaptam két feldolgozást. 

Természetesen nem picsogok miattuk, mert amúgy mind a kettő kiemelkedően jóra sikerült, az egyik a "Siete finiti" az Intolleranzától, a másik tétel pedig a "Baltikum" lett az Ain Soph nevezetű -számomra amúgy totál ismeretlen- olasz ambient alakulattól. Teljesen a saját stílusukra írták át a két dalt, amik egyébként eléggé egységesek a megszólalásukat tekintve, gondolom ugyanakkor és ugyanott vették fel a kettőt. Ami igazán érdekes lehet még, az az "új" énekes, Attilio bemutatkozása, aki a basszusgitárosi pozíciót is megtartva vette át a feladatot a zenekar emblematikus arcától, Fabriziotól. Igazából nem lett rosszabb vele a banda, pedig féltem is egy kicsit a dolgotól, mert az itthoni koncerten nem voltam meggyőzve arról, hogy ezt ebben a formában folytatniuk kellene, de szerencsére nem lett igazam és az új torok is odatette magát. 

Akinek van bakelitlejátszója és vevő az SPQR-re, annak mindenképpen ajánlanám az anyagot, bár kérdés, hogy van-e még eladó példány, mert tényleg elég kevés jött ki belőle. 

The Simple Men - MMXXVII

A tavalyi év meglehetősen aktívan telt a "The Simple Men" nevezetű projektnél, mert a neten megjelent tőlük egy ingyenesen letölthető album, valamint szilveszterre érkezett tőlük egy rendes CD-n kiadott anyag is, "MMXXVII" címmel, megindítva ezzel a római számokkal elnevezett német lemezek sorát (ld. Full of Hate feljebb). 

A kiadó a "Das Zeughaus" nevű társaság, akik eddig tudtommal főleg Stahlgewitter-termékekben (és a hozzájuk hasonlító metálos RAC zenekarok cuccaiban) utaztak, így talán kicsit kilóg a TSM a sorból, de igazából nem írták ki sohasem a főbejárat fölé, hogy nem foglalkoznak más zenei stílusokkal. A "Das Zeughaus" egyébként általában eléggé igényes megjelenésű kiadványokat tesz le az asztalra, most sincs ez másképpen, a dizájnról az orosz "Wolf Project" gondoskodott, a tőlük lassan megszokottnak nevezhető magas színvonalon. 

A lemeznek már a "Black widow" című számmal sikerült kezdésnek eléggé mellbevágni, mert egy kurva fárasztó introt és egy deathcore-os indítást elhagyva átváltott funeral doomba, amit eddig nem igazán hallottam ns zenekartól, jelen projekttől meg egyáltalán nem. Ez a hatás egyébként tovább megy a második számba is, az is hasonló lett. Utána a harmadik dalban van már női ének is (szerencsére ez legalább nem hamis, mint oly sok másik projektnél), némi black metalos károgással váltogatva - megjegyzem, itt már elgondolkodtam rajta, hogy nem az Underground Revolutionben fogom megjelentetni a kritikát, mert eléggé kilóg a blogon megszokott zenekarok sorából. A negyedik számról (Lüge) nekem a Craddle of Filth ugrott be, legalábbis az ének meg a háttéreffektek teljesen azt a hangulatot adták és így megy ez végig, még klasszikus zenei részek is előkerülnek néhány számban, tényleg óriási a műfaji kavalkád, nem is tudnám megmondani, hogy pontosan melyik skatulyába lehetne betenni ezt az egészet azon kívül, hogy "valami metál". Annak idején sokan cinkelték azzal a Rahowát, hogy minden számban 8 különböző hangszert használnak, talán emiatt (és a doomos beütés miatt) elvi szinten érzek némi hasonlóságot velük, de talán összességében (az ének miatt) leginkább a black metal hatás érződik a legjobban a 10 számon. NS közegből ilyet még nem hallottam, az egészen biztos. A műfaji tarkaság egyébként nem rossz, sőt, kifejezetten szórakoztatóvá teszi az albumot; az egyszemélyes stúdióprojektek nagy előnye, hogy az alkotói kedvet semmi és senki nem korlátozhatja és megfelelő tehetség esetén bármit lehet; jelen esetben a tehetség nem lehet kérdéses. Kíváncsi vagyok, hogy a nagyvilág hogy értékeli ezt az alkotást, én mindenesetre rendkívül egyedinek érzem a színtéren. Más kérdés, hogy nem az NSHC színtéren, hardcore-t itt nyomokban sem hallani, és ez most azon ritka alkalmak egyike, amikor egy, a hc-vel semmiféle rokonságban nem álló lemez is helyet kapott a blogon. 

A zenei változatosság, az igényesen megírt témák és a kiváló hangzás egyaránt végig jellemzi a művet, így az alkotást mindenképpen ajánlanám a szélesebb közönségnek is - már ha a hörgés nem zavarja a nagyérdeműt; metált kedvelő ismerősöknek azonban bármikor érdemes villantani vele, mert annak elég jó lett, viszont aki a régebbi metalcore-os dolgaik miatt vette meg, az csalódni fog.

CD kritika - FT : A mi keresztünk

 A 2020. év sok embernek nem a legjobb a éve volt, zene terén is elmondhatjuk ugyanezt, úgyhogy biztos sokan felkapták a fejüket, amikor novemberben kiraktuk a flyert a megjelenő Fehér Törvény - Titkolt Ellenállás Tribute albumról. Az év végére ki is jött a cd, szóval egy kis idő elteltével vettük a bátorságot, hogy jobban szemügyre vegyük a lemezt.

A kiadvány „A mi keresztünk” címet viseli. Nagyon találó, hiszen amit a TE lerakott az asztalra, azt nekünk tette, így „A mi keresztünk”, a mi örökségünk. Amint a borítót megpillantottam, az volt az első benyomásom, hogy mintha egy Titkolt sorlemez lenne, csak Fehér Törvény van ráírva, telitalálat. Ez az összhang a zenét is végigkíséri az albumon. Titkolt zene FT stílusban, egy újfajta metalcore, amikor egy NS metál zenekar számait dolgozza fel egy NSHC zenekar.

„Az én keresztem” a „Remény” című albumon is rajta van, mégis sikerült hozzáadni egy kicsit, hogy ne ugyanazt kapja a hallgató. Tökéletes kezdés. A második számban, a „Szent László serege”, egy vendégénekest hallhatunk, nem mást, mint Sziva Balázst. A RomEr-nek is van egy Szent László témájú száma, vajon ezért énekli ezt a dalt? A „Velünk vagy ellenünk” a következő szám, amiben Joe, az első gitáros a Titkoltban, gitározik ezen a felvételen. Ami meglepett, az a női vokál a refrénben, egyáltalán nem rontja el, jól hangzik. Így a harmadik számra már gondoltam, hogy lesz még egy pár meglepetés mire végighallgatom a cd-t.

Ismét egy klasszikus, a „Hoth páncélosai”. Szerintem kihagyhatatlan lett volna, úgyhogy örülök, hogy rákerült a lemezre. A következő tétel az „Állj fel végre” nyitódal volt „A harc folytatódik” című albumon, viszont a dolog érdekessége, hogy felére rövidült a dal, nem baj, mert én úgysem szeretem a nagyon hosszú számokat haha...

„Kitartás!” Szerintem mindenki ismeri ezt a számot, de azt már szerintem kevesen tudják, hogy a zene a skót Holocaust, heavy metal banda Death or Glory című száma 1981-ből. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy lerágott csont, pofára fog esni, amikor meghallja Jabba hangját. Jó ötlet volt őt meghívni énekelni erre a dalra. Aztán a TE koncerteken gyakran játszott „Más vagy!” következik. Azon agyaltam, ha ma írná meg valaki ezt a számot, akkor mennyiben lenne más a szöveg, hiszen 2001-ben még ki gondolta volna, hogy több, mint száz gender van. Hát igen, azóta sokat fejlődött a világ. Aztán jön a „Fegyver” az első Titkolt kazettáról. Több albumukon is szerepel, nem gondoltam, hogy majd itt is visszaköszön, viszont ahogy belassul a refrénnél, az nagyon tetszik és így is fél perccel gyorsabb, mint az eredeti.

Még egy klasszikus, ami a „Feltámadás” album csúcspontja volt (szerintem), „A túlélő nem felejt”. Itt is vendégénekest hallhatunk, Misit a Hunorból, de P.P., ugyancsak a Hunorból, tovább színesíti a dalt csellójátékával, de ez még nem minden, a női vokál részét Edina énekli, aki a Titkoltban is vokálozott és a gitárt ismét Joe tolja, csakúgy, mint a következő számban, a „Magyarország, Európában”. A legvégére az egyik legnépszerűbb TE dal, a „Cserkásszi katlan” maradt. Itt pont a fordítottja történt, itt majdnem kétszer hosszabb lett szám, de így még metálosabb lett szerintem, és a végére még a Páncélos Induló dallamai is felcsendülnek.

Végighallgatva az albumot, nem jelentett gondot a Fehér Törvénynek eljátszani a Titkolt dalokat, szép kiforrt anyagról van szó és Maci énekhangja is jól passzol az előadott dalokhoz. Miközben hallgatod a lemezt, érdemes lapozgatni a borítót, nemcsak a képek miatt, hanem két kisebb írás is van benne, Norbitól és Joe-tól, amit érdemes elolvasni.

Szóval ha Titkolt vagy FxT rajongó vagy, esetleg mindkettő, akkor szerezd be a lemezt, mert mindenképpen zeneileg gazdagabbak lettünk ezzel a kiadvánnyal.

Lemezkritikák

 Edelweiss – Leidkultur

 

Nagyon hosszú hallgatás után tavaly új lemezzel jelentkezett a bajor egyszemélyes projekt, az Edelweiss és mivel a beharangozóban valamiféle death metalt /deathcore-t ígértek, így beruháztam a korongra. Bevallom, kicsit tépelődtem az elején, mert az utolsó lemez nem igazán győzött meg, akkoriban valamiféle hatecore-nak nevezhető dolgot hallhatunk a formációtól, de nem volt az én ízlésemnek megfelelő, így azt meg se vettem anno. Utána hallottam még a Prequod Crew nevű, szintén egyszemélyes projektet ugyanattól a zenésztől, de ott se voltam különösebben elragadtatva a produkciótól (írtam is róla a blogra lemezkritikát), azonban ezúttal a netre felrakott promóciónak szánt dalok meggyőztek, hogy adjak egy esélyt a dolognak. A kiadásért ezúttal a Leveler Records felelt, így a külcsín miatt nem kell aggódni, az szokás szerint nagyon szép, a „Mudhater Design” név mögött tevékenykedő grafikus most sem lőtt mellé, már önmagában a borító miatt megjön az ember kedve a vásárláshoz. A korongon levő 11 számot illetően nagyon vegyesek az érzéseim. A gitártudás messzemenően profi, szerintem rengeteg melót tettek az egyes tételek megírásába, ezúttal még a dob se zavaró (az Edelweiss-nél és egyéb alvállalkozásainál rendszeresen visszatérő probléma volt a nagyon buta és rosszul kevert programozott dob), de valahogy nem akarnak a számok összeállni egy kerek egésszé, legalábbis én képtelen vagyok megemészteni a dolgot. Olyan az összhatás, mintha rengeteg, egyébként jó riffet mindenféle terv nélkül egymás mellé tettek volna, amit még tetéznek azzal, hogy a lehető legváratlanabb helyeken dallamos női éneket, meg ilyeneket illesztenek bele az egyébként is kaotikus áradatba. Nem tudom eldönteni, hogy ez most tudatos művészkedés vagy egyszerűen csak nem törődnek a számok megkomponálásával, de valahogy nem csúszik le a dolog a torkomon. Nagyon sajnálom, mert amúgy zeneileg közel állna hozzám ez a nyers, erőszakos stílus, ráadásul a tehetség is megvan, hogy tényleg nagyon jó legyen, de valamin mindig elcsúszik a végén. 

 

R1a1 – Сильнее Чем Вчера

 

Van ez a szláv jobbos hc sorozat, ami eddig 3 részt élt meg és azon mindig igyekeztek pár új formációt megjelentetni kiadói oldalról, ott találkoztam a kurszki zenekarral először. Elsőre kifejezetten tetszettek, mert „hagyományosabb”, punkosabb hc-t játszottak, amit hiányolni szoktam az ns mezőnyből általában, így amikor megláttam, hogy készül a bemutatkozó lemezük,  le is csaptam rá, amint megjelent. A kiadó az orosz Barbatos Records, akik ezúttal normális gyári CD-n , 200 darabra limitálva jelentették meg a művet. Digipackban kapjuk meg a CD-t, sajnos szövegek meg minden nélkül, viszont az albumra felvett számok mellett kapunk 6 bónusz tételt is, ami a korábbi, neten megjelent dolgaikat tartalmazza, így a végén kijön egy 16 track-et tartalmazó összeállítás, ami elég impozáns. A muzsika a hc és az Oi!/RAC határvonalán egyensúlyoz, így inkább a lágyabb dolgok kedvelőit fogja majd meg, de így is igényesen összerakott kiadványt hallhat a nagyérdemű. Nem nevezném kiemelkedőnek, mert az orosz mezőny per pillanat a világ legerősebb versenyzőivel van tele, ahol szinte lehetetlen bekerülni a top 10-be, főleg kezdő csapatként, de potenciál van a brigádban, én egy ilyen színvonalú hazai zenekarral maximálisan elégedett lennék. A CD-n vannak kifejezetten RAC lemezre való lassabb dolgok és még pár feldolgozás is olyan klasszikus skinhead bandáktól, mint a Mistreat és az ADL 122 (az „I ragazzi sono colpevoli” című számuk oroszul amúgy óriási), szóval tényleg nem a grindcore szeletelés híveinek szánták a korongot.

 

Трезвый Заряд – Империя Зла

 

A Трезвый Заряд mindenképpen a legaktívabb orosz zenekarok egyike és elmondhatjuk róluk, hogy rendkívüli professzionalitással bánnak a hangszereikkel. A kezdetekben inkább HC irányultságú zenéjük stílusa majdnem minden új kiadványukon változik egy hangyányit, amit akár egyfajta kísérletezgetésnek is felfoghatunk, ha nem bosszant a tény, hogy nem a „jól megszokott” dolgokat kapjuk tőlük albumról albumra. A legújabb lemezük idén év elején jelent meg, ezúttal saját kiadásban és sajnos írott lemezen – igaz, az írott lemez meg van szitázva és a digipackos borító se rossz, de azért ennél most léphetnének eggyel magasabb szintre is, legalább egy szövegkönyvet adhatnának a kiadvány mellé. A dizájnért amúgy a mostanában egyre jobban befutó Wolf Projekt nevű grafikai alkotó(csoport?) a felelős, így a látványra nem lehet panasz, elég jól néz ki minden. A lemezen 9 szám van és egy videó az egyik dalhoz, amik ezúttal metálosabb vizekre eveztek, bár a csapatra jellemzőbb dallamos részek megmaradtak így is, viszont ezt már nem igazán nevezném hardcore-nak; persze van benne hc hatás is, de alapvetően valami thrash metálos irányba kanyarodtak el. Ha ettől eltekintünk, akkor kijelenthető, hogy ez lett a zenekar talán eddigi legjobb anyaga, komplexitását és hangzását is egybevetve, én legalábbis egyetlen gyengébb számot se hallottam az albumon; az már a pocsék személyes ízlésemnek róható fel, hogy nem ezt fogom az idei év legjobb kiadványának megszavazni, de a savanykodást most lespórolom. A szövegek mind oroszul vannak, így sajnos nem igazán tudok tippelni a tartalmukra, de feltételezem, hogy nem BLM-pártiak. Összességében az igényes ns metál híveinek ajánlanám a gyors vásárlást, mert tudtommal limitálva adták ki a korongot, a Barbatos Records-nál talán van még belőle pár eladó példány.

Lemezkritikák

 Heritage – Heritage

 

Ritkán (szinte soha sem) kerül kolumbiai NSHC zenekar a terítékre blogunkon; ez nyilván az ottani zenei kínálat szinte teljes hiánya miatt van, de az utóbbi pár évben megfordulni látszik ez a trend. Az első ilyen nagy meglepetés a dél-amerikai országból a „Disciplina” nevű formáció volt, akik addig soha nem látott-hallott színvonalú demoval robbantak be a nemzetközi ns zenei életbe. Sajnos a hanganyagukat mind a mai napig nem sikerült megvennünk, de már vadászunk rá egy darabja. Mint a tagokkal folytatott minapi interjúnkból is kiderült, a Heritage és Disciplina között akad némi átfedés, ami a zenei igényesség szempontjából igencsak örvendetes, hiszen az „előd” igen magasra tette a lécet, az öt számos bemutatkozó kislemeznek viszont sikerült megugrania ezt a lécet. Nagyon változatos, metal és hardcore elemekből építkező komplex anyagot tettek le az asztalra, amilyen minőséget ns zenekartól még Dél-Amerikából nem hallottunk. Sőt, az utóbbi 10 évben spanyol nyelvterületről se igazán. Ha van még olyan, hogy „zenei meglepetés”, akkor ez a banda mindenképpen az, egy szar daluk sincs, ráadásul –ahogy már milliószor leírtuk- egy Voice of Justice dalt is feldolgoztak a demora. Kis érdekesség, hogy még a megjelenés előtt a zenekar egyik tagja megkereste szerkesztőségünket (tőlünk kapták meg a dalszöveget), hogy megmutassák az elkészült számot, amit én továbbítottam M. barátunknak, aki a VoJ zenei agya és alapítója volt egy személyben. Amikor meghallgatta, azt írta, hogy túl a megtiszteltetésen, hogy egy tőlünk ilyen messze lévő országban élő zenészek vették a fáradságot, hogy feldolgozzák a számot. az különösen tetszett neki, hogy nem csak eljátszották az eredeti dalt, hanem tettek bele saját ötletet, „igazi” feldolgozássá téve a számot. Ebben mi is egyetértettünk és mindenkinek ajánljuk figyelmébe a kiadványt.

 

 

Burning Hate – Warmachine

 

Nagyon fura dolog, hogy 2019-ben még volt olyan zenekar, „aki” szerint poén a nagylemezt a Clockwork Orange főcímzenéjével indítani; persze mondhatnánk azt is, hogy a XVII. századi klasszikus zenei betét nem a Kubrick-film miatt került a lemez elejére, de ezt kevéssé tartjuk valószínűnek. Érdekes dolog, hogy ezzel a szemben maga a lemez nem lett ötlettelen, sőt, tulajdonképpen régen hallottunk ilyen fordulatos és változatos metalcore albumot. Az intro lecsengése után nagyon masszívan indul el a zene és igazából nem is törik meg a lendület a végéig, teljesen rendben van minden, mondhatni tökéletesen eltalálták a zenészek, hogy mivel kell fenntartani a figyelmet ilyen hosszú ideig. A kb. 40 perces cucc 11 számmal komoly munka, így mindenképpen elismerésre méltó teljesítményt tettek le a németek az asztalra. Érdekes a nagyon markáns black metal hatás a zenében és részben a szövegekben egyaránt, ez egy új vonal a német ns metalcore csapatoknál, eddig nem volt jellemző rájuk különösebben az ilyesmi, ez tehát igen erős karaktert ad a lemeznek. Más kérdés, hogy van-e szükség Jézust ekéző szövegekre egy elvileg propagandaanyagnak szánt albumon, ezt majd eldönti a piaci fogadtatás; a mi véleményünk az, hogy a politikában az ilyen jellegű véleménynyilvánítástól talán tartózkodni kéne, de ezt nem mi döntjük el. Visszatérve a zenére: több dallamos és jól eltalált betét is hallható az albumon, ezt ezúttal sikerült egész jó dallamos női énekkel is kiegészíteni, ami mindenképpen üdítőleg hat a színtéren, mert sajnos sok produkció csúszott már meg a hamis dallamos ének miatt, itt szerencsére sikerült orvosolni a problémát. A kivitelezést illetően kitűnő a hangzás; a szövegek német és angol nyelven hangzanak el, ezeket meg lehet találni a borítóban. Maga a cd füzet ezúttal nem kápráztat el annyira a küllemét illetően, mint egyéb OPOS kiadványok, ami azért is fura, mert az egyik legjobb grafikusuk alkotása. Persze mindenkinek lehetnek rossz napjai, ettől függetlenül a lemez kötelező darab mindenkinek, aki gyűjti az ns metalcore-t, mert közel olyan nívós lett, mint a Moshpit utolsó anyagai. 

Thrive on a Cross - XXXtreme revolution

Amióta létezik Terrorsphära és német nyelvű ns beatdown hc, azóta mindig kapok az alkalmon, ha az osztrákok háza táján bármi mozgást látok és addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom venni lemezen az új dolgaikat. Amikor jött a hír, hogy a Painful Life tagokkal közös projektet csinálnak "Thrive on a Cross" néven, egyből el is kezdtem figyelni a koncerteken az árusokat és a hazai terjesztők kínálatát, de sajnos hiába vártam majdnem egy évet, senki nem importálta a cédét, így kénytelen voltam kintről megrendelni, de a remek postának hála így is majdnem egy hónapig utazott Szászországból a csomag. Több lemezt is rendeltem azzal a fordulóval, de az első, amit bedugtam a lejátszóba, az az "XXXtreme revolution" volt, mert messze ez az anyag érdekelt a legjobban az elmúlt egy évben a mozgalmi palettáról. Hát mit is mondjak... A száraz tények: 13 számot kapunk közel 50 perc játékidővel. A hangzás és a borító rendben, itt mondjuk ez alapelvárás volt. A zene meg.. hát, az Terrorsphära light. De komolyan. Igazából ugyanaz a stílus, kb. hasonló irányvonal, de annyi eltéréssel, hogy itt jobban ráfeküdtek a straight edge témára, meg van benne pár rap betét és alapvetően hiányzik a TS-ben megszokott sokkal erőszakosabb ének. De komolyan, ennyi a különbség, amúgy simán lehetne ez egy új Terrorsphära lemez, kajak nem mondanám meg, hogy ez nem az; itt csak azt nem értem, hogy akkor meg mi szükség volt erre a projektre? Simán ráírhatták volna, a címlapra, hogy TS, én semmiben nem érzem azt, hogy ez több zenekar közös munkája, azt leszámítva, hogy van egy plusz énekes is. A fentiektől függetlenül amúgy rendben van az anyag, szakít rendesen, raktak bele rendesen munkát, de én jobban örültem volna, ha a fő zenekarukra koncentráltak volna ennyi energiát.

Lemezkritikák

 

Path of Resistance – If You want peace, prepare for war!

 

A Path of Resistance Németországból sokáig az egyetlen olyan NSHC banda volt Németországban, akik megmaradtak a hardcore gyökereiknél és nem mentek el teljesen metalcore irányba, de az utóbbi időkben ők is inkább arrafelé mozdultak el. Az új kislemez a hírek szerint némi változást is hozott a felállásban, állítólag a Disbeliver nevű projekt tagjai közül csatlakoztak páran hozzájuk, így a metalcore befolyás erősödésére számítottunk már a bejelentés után nem sokkal is. Szerencsére nem lett teljesen igazunk, a PoR jellegzetes jegyei közül megmaradt pár és mellé hoztak pár jó ötletet is az új tagok, nem merült el teljesen a jellegtelenség óceánjában a csapat. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindennel elégedettek lennénk, a második („Nordic Soul”) című számot nyitó dallamos gitárszólótól pl. habzó nyál csöpögött a szánk szélén, annyira semmilyen tucat metalcore hatása volt, de egyébként nem lett szar a lemez, még ha némileg csalódást is okoztak pár dologban. Összesen 5 számot kapunk a maxi CD-n, ebből elvileg mind saját dal. Az ének megmaradt a szokásosnak, de ez mindig is a banda erőssége volt és szerencsére az is maradt. A hangzás ezúttal annyira nem lett erős, mint a többi anyagukon, amin csodálkoztunk is, mert eddig mindig kifejezetten vastag, mondhatni hibátlan volt ez a rész, de ezúttal kicsit vékonyabb lett a tőlük elvártnál. A kiadó „személye” meglepetést okozott, mert a megszokott Font Records helyett ezúttal a Leveler Records vállalta a feladatot és ami azt illeti, elég jól teljesítették is az elvárásokat. A kihajtható digipackban ott vannak a szövegek, remek címlapképet is tettek rá, tehát nem lehet okunk panaszra a küllemet illetően. Végszóként annyit tennénk hozzá, hogy valószínűleg csak nekünk lett csalódás a lemez, mert mi teljesen más irányvonalat vártunk, de jó eséllyel ezzel egyedül vagyunk, a metalcore rajongói imádni fogják. 

Les Eburons - Hiver Nucléaire

 

A belga identitárius/jobbos hc csapat bemutatkozó anyaga után nagyon kíváncsivá váltunk, hogy mit várhatunk tőlük a jövőben. Az első anyag (Nous voulons, nous sommes) után valami egyszerűbb, RAC – metál – hc ötvözetű zenére számítottunk, de az első hangminták bebizonyították, hogy a zenekar teljesen másféle terveket dédelgetett magában.  A végül idén megjelent korongon 6 szám kapott helyet, ami zeneileg nagyjából egységes, valamiféle modern metálként jellemezhető alkotás lett. A hardcore hatás ezúttal eléggé háttérbe szorult, inkább death és thrash metal beütés jellemzi az összhatást, ami egyébként jól is áll a csapatnak, kifejezetten igényesnek mondható a végeredmény. Persze nagy megfejtéseket most se hallhatunk, azért nem valami ns Panteráról beszélünk, de ettől függetlenül kifejezetten élvezetes a lemez végig. Az ének megmaradt olyannak, mint az első lemezen, azaz ilyen torokhangú ordítás, talán ezen jó lett volna változtatni vagy variálni, mert egy idő után elég unalmas ugyanazt az erőlködős tónusú hangot hallgatni, bár ezt millió más francia nyelven előadott szerzeménynek is felróhatnánk akár. A hangzás elég jó lett, többszöri hallgatás után is minden rendben levőnek tűnik, kihozták az anyagból a maximumot. A borító kartontokos digipack; szép lett, de sajnos a szövegek nincsenek benne, így csak tippelni tudunk a címek alapján, miről szólhatnak, remélhetőleg a következő lemezen már benne lesznek ezek is. Tulajdonképpen aki szeretne valami jó ütős, francia nyelvű jobbos lemezt, azoknak csak ajánlani tudjuk, nem fog csalódni.

 

Pugilato – Contra todo lo podrido

 

Spanyol és olasz nyelven szinte minden metált és hácét el lehet adni nekünk, frankón.  Az előző Pugilato lemezt is nagyra értékeltük, így nagyon nagy örömmel vettük, hogy a zenekar sok év hallgatás után új anyagot jelentetett meg a német OPOS Records-nál az év első felében. A muzsikát tekintve kb. ugyanott folytatták, ahol az előző lemez abbamaradt, nagyon erősen érződik rajta az RAC hatás, amit talán még a Mas Que Palabras-ból hoztak magukkal (ahogy azt a múltkor is megírtuk), viszont markáns metál elemeket is beépítettek és néha meglepően ügyes tempóváltásokat is hallhatunk, így tényleg egyedi produkciót kaptunk tőlük. Továbbra is feszes, gyors tempók mennek végig, sok benne a valóban hácés elem, akadnak néha gyenge próbálkozások „gang vocalra” is a háttérben; mivel az ének gyakorlatilag ugyanolyan marad végig (bár itt-ott van váltott ének is), de a hangszín nem változik, így tényleg jót tenne a cuccnak, ha esetleg lenne párszor csordavokál, ami színesítené az összhatást.  A lemezre összesen 8 új dal került fel, ami igazából inkább a kislemez terjedelem felé mutat, de ezzel nem sérül a végtermék értéke. Egyébként is, jobb a kevés, de minőségi, mint sok töltelék szám egy anyagon. Ha már itt tartunk, külön kiemelnénk a „No me atraparan” című alkotást, az talán az egyik legjobb szám, amit az utóbbi 10 évben Spanyolországban ns zenészek összeraktak, legalábbis minket meggyőztek vele. A borító nagyon jól néz ki, a grafikus ezúttal egy feltörekvő orosz műhely, a „Wolf Project”, azaz nem a „szokásos” német alkotók; jót is tett a képi világnak ez a vérfrissítés, kifejezetten tetszetős munkát tettek le az asztalra, már csak ezért is ajánlanánk a vásárlást.

Év végi lemezszemle

ВЕРВЬ - ОКО ЗА ОКО (Megj.:2019., Barbatos Productions)

Igen termékeny és tehetséges az ivanovoi "Verv" nevezetű beatdown csapat; annyira, hogy valamikor a közelmúltban még egy interjút is összehoztunk velük. Az azóta eltelt időben jelentkeztek egy új kislemezzel, aminek az "ОКО ЗА ОКО" címet adták; ez magyarul annyit tesz állítólag, hogy "Szemtől szembe" és tényleg eléggé hozzák is ezt az egyenes, nyers, paraszt stílust, amit a legutolsó lemezen is prezentáltak már. A beatdown hardcore mezőnyben jobbszélen jelenleg az orosz színtér a listavezető, bizonyítják ezt az olyan bandák, mint a You Must Murder és a Dassler, de ezek a fiatalok a semmiből szerintem simán befurakodtak az élre az elmúlt 1-2 évük alapján. Tényleg elférne a mainstreamben a produkció, a lemez mind a hat száma kurva jól szól, nagyon imponáló a mélyre hangolt gitár és a dobhangzást is jól kitirggerelték, hogy tényleg ne tűnjön amatőrnek a műsor. Az ének is eléggé profi; egyáltalán nem zavaró, hogy minden szöveg oroszul van, simán elmenne a hangszín bármelyik felkapott hardcore csapatba. Mivel sajnos az orosz nyelvtudásunk eléggé sekélyes, nagyjából annyi jön le a mondanivalóból, hogy továbbra is az ortodox kereszténység-társadalomkritika-cárista nacionalizmus mezsgyéjén egyensúlyoznak, így minden Evola hívő szívéhez szóló hipererőszakos elitista jobboldali tartalommal döngölik le a nagyközönséget. A mű talán egyetlen hibája a rövidsége, a 6 szám 25 percen belül végigpörög; bár azt meg kell jegyezni, hogy ez a majdnem 25 perc elég tömény; lehet hogy egy óra már unalmas lenne ebből is. Mindenesetre a többi elég profi: szép borítót kapunk a Barbatos Productions-től, ügyes címlaprajzzal, dalszövegekkel a nyelvprofesszoroknak és kellően zorall zenekari fotókkal (tudjátok, ilyen szigorú-nézés-és-kapucni-mindenkin-az-építkezési-háttér-előtt jellegű nagyon menő fotókon figyel a tagság). A kiadványt 200 darabra limitálták, szóval javaslom minden kellő mennyiségű készpénzzel bíró lemezgyűjtő kollégámnak, hogy rendelje meg, amíg kapható, mert utána max a neten lehet majd hallgatni.

Muckrakers - Пиратская Жизнь (Megj.:2019., Barbatos Productions)

Az utóbbi időben aktívabb Muckrakers nevű banda a közelmúltban állt elő egy "Пиратская Жизнь" című bakelit kislemezzel, amit magyarul "Kalózélet" címmel fordítanánk le (itt szeretnénk megkérni olvasóinkat, hogy írják meg nekünk, mi ez a nagy kalózmánia zenészkörökben, mert már szerkesztőségünk kezd aggódni, hogy kimaradunk valami nagyon fontos popkulturális dologból). A címlapon ennek megfelelőlen valami cápát szigonyoznak Odal rúnás szigonyokkal vitorlás hajókról, természetesen mindezt vintage tetkó-stílusban, ahogy manapság a hardcore dizájnok trendje ezt el is várja, szóval eddig hibátlan az alkotás, bár semmi sorsfordítót nem villantottak. Ugyanez a helyzet a két tétellel is, ami felkerült a korongra: igazából igényesen előadott dallamosabb hardcore számok, amik talán a zenekar eddigi munkásságához képest kicsit professzionálisabbak, mint az eddig hallottak, viszont igazából nem értem, miért jelent meg ez külön kislemezen. Tetszik, meg minden, de általában a húzósabb számokat szokták feldobni 7" vinylre, ezek meg teljesen átlagosak. A minap amúgy megjelent a csapat új nagylemeze is, az eddigiek alapján a CD-re sokkal erősebb dalok kerültek fel. Persze ez se fogja elrettenteni a gyűjtőket a vásárlástól (és nem is ez volt a szándékunk a fentiek leírásával), mert amúgy egynek nem rossz ez se.

Fight Tonight - Still Cold (Megj.:2017., OPOS Records)

Mivel az idei évben már nem érkezik meg a szerkesztőségbe a Nyugat-Európából igényelt lemezcsomag, valamint a fentiekben kizárólag orosz csapatokkal foglalkoztunk, az egyensúly fenntartásának érdekében vájkáltunk egyet a közelmúlt terméséből és egyből kezünkbe került az itthon méltatlanul mellőzött Fight Tonight lemez, a "Still Cold"; ismerősi körben legalábbis nem okozott nagy hullámokat a két évvel ezelőtti megjelenés. Leporolva a lemezt nem is értem, hogy miért nem, hiszen szuper 6 számot hallhatunk a németektől, a megszokott agresszív stílusukban. Ez amolyan in-your-face, elég metálos beütésű, de alapvetően a "hardcore hagyományokhoz hű" anyag lett, logikus folytatása a már szinte klasszikusnak nevezhető "The Next Round" lemezüknek. Talán egy kicsit súlyosabbak lettek zeneileg ezúttal, viszont minden más maradt a régiben. Némethez képest elég trágár szövegek váltogatják a szokásos angol dalokat, amik szintén a keletnémet életérzést színezik, ilyen tough guy-stílusban. Nekem mindez eddig is bejött, dacára annak, hogy mély politológiai gondolatokat ezúttal sem osztanak meg velünk, de nem is ezért vettük meg a cédét. Edzésre viszont kiváló, amíg jártam sportolni, minden 12 km futás alatt lement legalább egy lemezük, szóval motivációs erőben ez az anyag sem szűkölködik. A kivitelezés a szokásos profi OPOS minőség, erről nincs is mit mondani, teljesen más képi világot és színvonalat képvisel, mint szinte bármi a mozgalom egyéb kiadóinak munkáinál (nem leszólva persze másokat sem, de az OPOS csapata tényleg magasan üt mindent).

Újabb unalmas lemezkritikák

Újabb vasárnap este új interjú nélkül - viszont itt van pár igen izgi lemezkritika a közelmúltból, amiket érdekesnek láttunk összeírni Nektek, hátha belelkesedtek és vesztek pár CD-t:

SPQR – Invictus (Megj.: 2016., Rupe Tarpea Produzioni)

Ha lenne valamiféle égi pantheonja a jobbos HC csapatoknak, akkor a római SPQR tuti a főistene vagy legalábbis az egyik legfőbb helyettese lenne az ottani bagázsnak. Már az RAC időkben is kimagasló színvonalat képviselt a Londinium SPQR (akik már akkor is megpengettek pár hardcore-os húrt a repertoárjukban), de amikor végül átalakultak az ezredforduló után és a Londinium jelzőt elhagyva immáron hácé bandaként folytatták a tevékenységüket, onnantól fogva minden kétséget kizáróan a műfaj egyik legjobbjaivá váltak. Sajnos valószínűleg a saját magukkal szemben támasztott minőségi követelményeik miatt nem árasztották el a piacot a kiadványaikkal és pár spliten kívül nem jelentettek meg hanganyagot, ezért már elég sokan vártuk türelmetlenül egy saját nagylemez megjelenését, ami meg is történt 3 éve a Rupe Tarpea jóvoltából, akkor jött ki ugyanis az "Invictus" címmel az áhított anyag. A korongon 10 tétel szerepel, ebből az egyik egy instrumentális intro, aminek a legvégén van egy szintén instrumentális outro párja is, valamint találkozhatunk egy Peggior Amico-feldolgozással is, így összesen hét új számot hallgathatunk meg a kb. fél órás anyagon. Az, hogy ez a harminc perc mekkora istencsászárság lesz, már az intro alatt megérezheti a hallgató. Az "Ad Arma" (magyarul kb. "Fegyverbe!") címre keresztelt instrumentális bevezetés a hatvanas évek ókori kosztümös filmjeinek hangulatában megidézi Róma nagyságát, de olyan erősen, hogy szerintem mindenki, aki meghallja egyből a hatása alá kerül és máris rohanna, hogy önként jelentkezzen a légióba ha tehetné. Az intro szépen átfolyik a folytatásba, ami a "Scudo e Spada" ("Pajzs és kard") címet viseli és megindul egy középtempós harci induló, ami talán a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye (nem véletlenül promózták anno ezzel a tétellel a korongot). Itt szeretném megemlíteni, hogy az átvezetés a klasszikus hangszereket felvonultató Ad Armából nagyon elegánsan folyik át a modern zenére és az különösen tetszik, hogy a két track határán beordítja az énekes, hogy "S.P.Q.R.!" és ezzel indul a Scudo e Spada, visszautalva ezzel a Hate for Breakfasttal közös splitlemezük első számára, ahol egy hasonlóan hatásos felütéssel indítottak. A következő szám, a "Fino alla fine" ("Egészen a végsőkig") is pályázhatna a lemez legjobb száma titulusra, mert olyan lendülettel indul be, ami teljesen elsöprő és végig olyan erővel szegez a székbe, hogy egy pillanatra sem enged lélegzethez jutni. Valójában egyetlen felesleges szerzemény sincs a lemezen, mindegyik üt, így hajlamos vagyok megbocsájtani, hogy a feldolgozással együtt összesen 8 dalt vettek fel az Invictus-ra, ami egyébként önmagában elég sovány lenne ahhoz, hogy a produkciót nagylemezként emlegessük, de jelen esetben azt mondanám, hogy inkább kevés minőségi, mint számos töltelékszámot szeretnék inkább hallani, valamint a két instrumentális szám is eléri egy teljes dal "értékét". A körítés nem rossz, bár a címlapon látható halálfejes centuriónál szerintem akár én is tudtam volna jobbat rajzolni, de ilyen hülyeségeken nem akarok most fennakadni, ha egy ilyen mesterműről beszélek. Mindent összevetve az Invictus az utóbbi évek legjobb olasz HC lemeze és világszinten is esélyes a dobogóra.

Death Penalty / Fehér Törvény - In edge we trust (Megj.: 2018., Leveler Records)

Szerintem senki nem gondolta volna 15 éve, hogy a Fehér Törvény meg egy orosz NSHC zenekar valaha bármilyen menő nyugati kiadónál közös lemezt fog megjelentetni; egyrészt mert 15 éve igazából nem voltak orosz NSHC zenekarok (legalábbis nem ilyen színvonalúak), meg Nyugaton senkit nem érdekeltek a magyarul éneklő zenekarok (a klasszikus VSZ-Valhalla-Archívum triásztól eltekintve); hát ez a nap is eljött, hogy ilyen kiadvány is megjelent a piacon. A kiadó a Leveler Records, akik arról híresek, hogy a karcosabb hangzású zenekarokra szakosodtak és általában nagyon igényes kiadványokat jelentetnek meg, így mondhatni megtisztelő, hogy hazai csapat is felkerült a palettájukra. A lemezen 12 számot hallhatunk, hatot-hatot mindkét zenekartól. Mivel az oroszoktól eddig nem sok kiadványt ismertem (a "Новый Мир‎" című lemezükön és pár válogatáson, meg interneten megjelent számtól eltekintve), viszont a tavaly őszi budapesti élő produkciójuk meggyőzött róla, hogy érdemes odafigyelni rájuk, már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is hallhatunk majd a split lemezen tőlük. A 6 tétel egy kicsit "vegyesfelvágott" lett, mert többféle stílusú dalt hallhatunk tőlük: vannak metalcore számok, van dallamosabb/éneklős és van olyan is, ami eléggé metálos lett. Nekem első hallgatásra olyan volt, mintha valami német NSHC zenekart hallgatnék, legalábbis a metálosabb dolgaik mindenképpen ezt az érzetet nyújtották. Jól megírt, főleg metalcore elemekkkel megtűzdelt számokat hoztak össze, amik igazából eléggé eltérnek az eddigi műveiktől. Én a budapesti buli után valami hardcore-osabb dologra számítottam tőlük, de ezúttal inkább metalcore lett a végeredmény, legalábbis ez a szándék érződik a dalaikból. Érdekes amúgy az énekes teljesítménye, a hörgésről elég jól tud dallamos énekre is váltani, orosz zenekaroktól ebben a műfajban még nem hallottam ilyen jót. A hangzásra se lehet panasz, szerintem jól eltaláltak az arányok és kifejezetten "nyugatias" a hatás. Minden számukat angolul énekelték fel, ami a hazai Fehér Törvénynél már nem mondható el. Maciék szokás szerint magyar szövegeket használtak és ezúttal elmondható, hogy egész tűrhető lett a végeredmény; a Fehér Törvény egyik legbosszantóbb rossztulajdonsága évek óta ugyanaz ugyanis, mégpdeig hogy sokszor bosszantóan rossz szövegeket használnak fel. Sajnos majdnem minden lemezükön volt eddig 1-2 "gyöngyszem", amit most sikerült mellőzni, ezt mindenképpen pozitív fejlődésnek tartom. A muzsikát tekintve is van némi változás, zeneileg ugyanis nagyon eltér a legutolsó lemeztől a dolog. Míg a "Remény" egy thrash metal-crossover album volt, itt visszakanyarodtak a hardcore világába, viszont az nem "Új irány" stílusában, hanem egy teljesen más ösvényt választottak. Engem a hat új dal azokat a számokat juttatja eszembe, amiket a "Szörnyszülött" című szerzemény idejében írogattak; őszintén szólva nekem ezek a szerzemények sokkal jobban tetszenek, mint a legutolsó nagylemez. Technikásabb, hácésebb és összeszedettebb az egész, valamint egy egészen különleges atmoszférája van, ami jót tett a zenekarnak. Az ének hasonló az utolsó pár kiadvány markáns, erőszakos stílusához, viszont kellően változatos ahhoz, hogy ne legyen unalmas; szerencsére a Törvény maga mögött hagyta a kornyikálós időket. A kiadvány grafikai munkálatait a Mudhater Design látta el, így baromi jó lett (kicsit irigykedtem is, hogy ilyet én nem tudok csinálni), szóval már emiatt is érdemes megvenni. Tényleg jó lett a cucc.

Green Arrows - Live.Love.Burn.Die (Megj.: 2018., PC-Records)

Sokszor reklámoztuk a megjelenés előtt a bolzanoiak lemezét, így illene néhány szót írni a végül napvilágot látott 11 számos kiadványról. Ahogy a zenekar is többször elmondta, ez tulajdonképpen egy egységes koncepcióra felépülő album, aminek a témája az emberi élet, amit megélve különböző nehézségekkel szembesülünk, ezeket osztották fel a lemezen több fejezetre és végül minden egyes dal egy-egy tétel ebben a könyvszerű felépítésben. Ez egy olyan újszerű ötlet köreinkben, hogy már önmagában emiatt megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk a műalkotással, hiszen a legtöbb jobboldali zenekar nem szokott ilyen filozofikus hangulatú szövegeket írni; nagyon imponáló, hogy a bolzanoiak egy ilyennel jöttek most elő. A dalok mind angolul vannak, a CD füzetben mindegyik olvasható és tényleg elég jól sikerültek; politikusak, de a szokásos klisés megfogalmazások nélkül. A zene kicsit eltér a megszokott Green Arrows dolgoktól. Míg régebben egyértelműen a metálosabb keleti parti amerikai zenekarok voltak a zenei irány fő ihletői, most némi dallamosság is becsúszott pár számukba, ami talán a legutolsó lemezhez képest megváltozott felállásnak köszönhető (vagy sem - lehet, hogy csak újítani akartak). Egy biztos, hogy nem kezdtek el metalcore-t játszani, hanem hűek maradtak a hardcore "műfaji sajátosságaihoz" (már ha ilyen létezik egyáltalán) és olyan professzionális anyagot tettek le az asztalra, ami méltó a színtér élvonalába tartozó alakulat eddigi pályájához. Igazából nagyon nehéz helyzetben vannak a zenekarok, ha kicsit újítani akarnak a megszokott dolgaikon, de szerintem a Green Arrows jól vette a kihívást és sikeresen bele tudott néhány frisebb elemet is csempészni a zenéjébe, ami mindenképpen előnyükre vált. Én csak azt remélem, hogy ez a lelkesedés, ami az olaszokat jellemzi, sosem fog elmúlni és még sok hasonló színvonalú lemezt fognak felvenni.

Lemezkritikák

Amíg várakozunk a zenekarokra a következő interjúk megválaszolásáig, volt időnk előveszegetni néhány régebbi lemezt a polcról és néhány szót írni róluk. Bár a kiadványok nem újak, de mivel úgysincs túl sok rendszeres lemezismertetőket megjelentető orgánum köreinkben ( az egyetlen  ilyen irányú kezdeményezés ismereteink szerint  az Onugor blog, akiknek innen is nagy pacsi az évek óta általuk végzett fáradhatatlan munkájukért, nagy riszpekt), ezért újra érdemesnek láttuk pár külföldön megjelent HC irányba hajló kiadványt bemutatni a hazai nagyközönségnek, hátha kedvet kapnak körbenézni a külföldi lemezpiacon is.

Pequod Crew - Höflich bleiben (Megj.: 2014., PC-Records)

Aki emlékszik még az egyszemélyes müncheni RAC/metál projektre, az Edelweiss-ra, annak valószínűleg fel fog csillanni a szeme, ha elárulom, hogy a Pequod Crew nevű hc "csapat" mögött ugyanaz a személy áll, aki a már említett zenei produkcióért is felelős . A lemez legfőbb baja is pont ez, márpedig, hogy egyetlen ember játszik minden hangszeren és ő az énekes is. A gitártémák persze nagyon jók, a HC és a metál között egyensúlyozó, technikás témákat hallhatunk végig, azonban az ének erőtlen (és nem is igazán stimmel ehhez az erőszakos zenéhez), de a legnagyobb baja mégis a szerkesztett dob. Hallottam már nagyon jól megírt, számítógéppel megírt és összerakott dobot, de ez sajnos nem az. Ugyanez volt az Edelweiss-lemezek nagy mankója is és ez teszi tönkre az élményt a Pequod Crew-nál is, holott az anyag sokkal többet érdemelne. Tényleg egészen tetszetős és ötletes a gitárjáték; látszik hogy nem két nap alatt dobálták össze valami hányásszagú kocsmában a dolgot, a keverés is egészen megnyerő volt, jó a hangzás, a szövegek is rendben vannak, de sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy milyen dinamikátlan, gagyi a dob. A borító és az egész körítés nagyon rendben van, a PC Records általában odateszi magát, ha a kiadványaik kinézetéről van szó, de sajnos nem ez a lemez lesz az, ami miatt minden német az NPD-re fog szavazni.

Terrorsphära & Horss – Hatred United World Wide II (Megj.: 2018., Leveler Records)

Amikor a Terrorsphära és a You Must Murder split megjelent 2014-ben, akkor azt gondoltam, hogy ennél durvábbat nem lehet csinálni beatdown hc műfajban köreinkben, mert az az anyag egyszerűen olyan magasra tette a lécet, hogy nem igazán tudom elképzelni, hogy mit lehet még a ebben a stílusban odatenni az első rész mellé. Pont az előbbiek miatt is csodálkoztam, hogy a lemeznek új részt
csinálnak, amin meg különösen elámultam, hogy míg az osztrákok megmaradtak résztvevőként, addig a másik csapat lecserélődött és az überbrutál HC isten You Must Murder helyett egy eddig főleg izomszagú, semmilyen zenét produkáló második vonalbeli orosz csapatot tettek a helyére. Amikor végül nagy nehezen hozzájutottam a CD-hez, az első benyomásom pozitív volt, mert a Leveler Records nagyon szép borítót csinált a kiadványhoz. A digipack két oldalra kihajtható és mindkét, a lemezen szereplő banda kapott egy-egy saját füzetkét, ami nagyon jó kedvet csinált az indításhoz. A dizájn tényleg XXI. századi, szóval ebben nem maradt el az első rész mögött a cucc. Lássuk a muzsikát! A Terrorsphära hozza a "szokásosat", nagyjából ugyanolyan számokat írtak, amit eddig is hallhatott tőlük a nagyközönség. Nagyon erős hangzás, mint mindig. A rendkívül combos, mély gitárok elviszik a hátukon az egész produkciót, tényleg nagyon jól összerakottak a számok. Az ének továbbra is kicsit erőlködős és az összes szöveg németül van, de aki ezt megszokja, az most sem ezen fog fintorogni. Az osztrákok 7 száma tehát nagyjából hozta az előző split színvonalát, lássuk az oroszokat! A Horss még skinhead zenekarnak indult a kézezres évek elején, de már annak idején is erősebb, metálos beütésű muzsikát játszottak, ami miatt egy kicsit "kilógtak" az akkori orosz mezőnyből, viszont az általános művészi színvonaluk nem volt kimagasló, afféle "jó iparosmunkát" végeztek és ez ment tovább akkor is, amikor váltottak "hardcore"-ra. Aki ismeri a munkásságukat, az biztosan tudja, miről beszélek: semmilyen metálzene, plusz torokból történő, erőlködős üvöltés, ami nem gyakorolt rám különösebb hatást eddig (pedig megvettem tőlük mindent, ami az utamba került). Erre a splitre 6 számot adtak; amikor a lemez reklámjaként a Youtube-ra felkerült videót meghallottam, egyből megálltam a mindennapi rutinban, ugyanis ezúttal tényleg HC-t csináltak, mégpedig elég jót. Férfiasan bevallom, hogy a lemez első hallgatásánál egyből az oroszokhoz tekertem a lejátszót, annyira kíváncsi lettem rájuk. Az a helyzet, hogy tényleg nagyot változott a stílusuk, elindultak abba az irányba, amit az osztrákok és a YMM is követ és tényleg nagyon odaver az egész. Nem rontották el a keverést, nem gagyi az ének, teljesen egyben van minden, ugyanakkor végig jó feszes a tempó és az egészből árad valami fenyegető, erőszakos aura. Nem viccből kérdeztük meg a Terrorsphära interjúban az osztrákokat, hogy az oroszok "új" arculata nekik köszönhető-e, mert ilyen gyökeres stílusváltozást egyszerűen nem tudok máshová tenni; mindenesetre nagyon jól sikerült, le a kalappal! Összegzésként annyit mondhatok, hogy ugyan jobb nem lett az első résznél a split, de a színvonalat sikerült tartani és egy nagyon pozitív csalódás lett a végeredmény, valamint ideje átértékelni a Horss zenekar eddigi megítélését, mert tényleg teljes megújuláson mentek keresztül.

Thrive On A Cross - Wie jede Jahreszeit (Megj.: 2018., OPOS Records)

Jelen produkciót úgy tudnám egy mondatban jellemezni, hogy összeállt az osztrák Terrorsphära és a német Painful Life, hogy csináljanak egy projektet, ami ugyanolyan zenét tol, mint a tulajdonképpeni fő bandáik. De tényleg: az ének, a témák, minden tök olyan, mintha a TS vagy a PL egyik lemezéről szedték volna le őket, legalábbis a kartontokban érkező korongon szereplő egyetlen tétel alapján ez jött le. Kár, hogy csak egy számot vettek fel rá, mert kíváncsi lettem volna, hogy mi mást tud kínálni a két csapat együttesen; állítólag valami deathcore lesz ez a végén, de amit jelen promóciós lemezen hallunk, az inkább a -főleg az osztrákoktól hallott- "szokásos" beatdown HC. Ha eltekintünk a ténytől, hogy emiatt tök felesleges külön projektekbe vágni, egyébként egyáltalán nem rossz a zene, sőt, minden benne van ahhoz, hogy a falnak dobáljam otthon a vázát a nappaliban pogó közben. Igazán erőszakos muzsikát pirítottak ide a németek, de azért ennél valami izgalmasabbra vagy újszerűbbre számítottam.

(Folyt. köv. a következő hosszabb uborkaszezonban.)

Lemezkritikák (BFG/BW split, FT: Remény, Bronson: Brucia)

Mivel továbbra sincs sok történés a HC színtéren így karácsony előtt és megint jó ideje nem kapunk választ a megkeresett zenekaroktól, ugyanakkor szerettünk volna némi saját anyagot megjelentetni, megkértük a múltkori "mainstream" HC cikk ( Bring Me the Horizon áttekintés ) szerzőjét, BHS-es testvérünket, Kristófot, hogy írjon már pár lemezkritikát, mert általában jó meglátásai vannak és a blog szerkesztői meg lusta disznók úgy általában és szívesen lógják el a cikkírással járó időtöltést.

Bound For Glory + Brainwash ‎– Day Of Victory

Azt gondolom, senkinek nem árulok el azzal nagy titkot, hogy létezik hálásabb feladat is mint Németországban NS aktivistának lenni, vagy ilyesfajta zenekart, esetleg lemezkiadót működtetni. Pont emiatt lettem nagyon lelkes, amikor az album előzetesként szolgáló dalát meghallgattam, ami egy nagyon aktuális, mégis meglehetősen kényes és érzékeny területre kalauzolja el a hallgatókat (Defend Europe). Miután a hangulatot megalapozták a srácok az Intróval, és a szokásos "This is Brainwash 20XY" felvisítás is elhangzott (ami biztos, hogy a zenekar kedvelőinél libabőrt vált ki az első albumuk óta), bele is csapnak a sztoriba a már fentebb említett dallal. A poént már a cikk elején lelőném, hogy ez lett a legerősebb szerzemény az albumon, mind zeneileg, mind mondanivaló tekintetében. A migrációt nemes egyszerűséggel pestisként definiálja (azonosítja?), és tettlegességre is buzdítja a hallgatót, miszerint a hatalom nem fogja megoldani a nép helyett ezt a problémát, amivel azt gondolom, hogy e sorok olvasói biztos, hogy egyet is értenek (hacsak nem hivatali kötelességből történik a dolog). A maradék öt daluk a szokásos elvárt minőséget és szintet hozza, mind gitár/dob téma ügyileg, hibátlan hangzással és dalszövegekkel. Az ének a már jól megszokott Major Williams -féle hörgés és visítás (amit imádunk), és néhol a tiszta énekkel is próbálkozik, ami abszolút sikerült már rosszabbul is, szóval örülünk. Záródalnak a 2004-es Moments Of Truth nagylemez egyik mindenki által ismert de nem túl jól sikerült Revenge című számát tették. Az eredeti dallal a probléma az volt, hogy az ének néha annyira hamis volt, hogy még tíz év elteltével is csak a fejemet fogom, amikor hallgatom, és nem értem, hogy az egyébként az igényességükről, a precizitásukról és a profizmusukról híres tagok hogy tudták mégis  rárakni erre az ikonikus, és ettől a szépséghibától eltekintve tökéletes lemezre. Na, de lényeg, hogy a csorba úgy ahogy ki van köszörülve, és egy abszolút jobb verzióját hallhatjuk a Revenge-nek.  A lemez másik felén az amerikai legendát, a Bound for Gloryt hallhatjuk. Nagyon nehéz helyzetben vannak a BFG rajongók, ugyanis a majdnem tíz éves szünetük utáni visszatérés óta nem mondhatnám, hogy osztatlan sikert arattak az új anyagaik. A zenekar egyébként még nehezebb helyzetben van, ugyanis, a Behold The Iron Cross után (ami szerintem az NS történelem legprofibb albuma lett) nagyon komoly elvárások vannak támasztva feléjük. A rossz hír az, hogy ez a BFG anyag továbbra sem ugorja át azt lécet amit a Behold vagy akármelyik előző, őket legendává tevő albumuk felrakott, viszont a jó hír, hogy még ha egy kicsit csalódottak is vagyunk elsőre, többszöri áthallgatás után rájövünk, hogy minden újabb anyaguk nagyon profi, és nagyon össze van rakva. Az erősebb dalszövegekből érezhetően visszavettek (de pont nem ők azok az arcok akiknek a hitelessége emiatt veszélybe kerülne), plusz érezhetően nincsenek már a lázadó korszakukban zeneileg sem (mily' meglepő). BFG mércével mérve egyszerűbbek a dalok (de nagyon fontos kiemelni, hogy nem igénytelenek), továbbá az ének sem olyan erőszakos mint régebben, sőt, Joel egyre többet énekel, ami nekem személy szerint nagyon bejön. A két zenekar a hallgatótól egy közös számmal, a Day of victory-val búcsúzik, ami egyébként a lemez névadó dala és szintén nagyon jól sikerült. Megközelíti a hibátlan lemez kategóriát, a stílus és/vagy a zenekar kedvelőinek amúgy is kötelező kiadvány, szóval vásárlásra fel, amíg még van belőle!

Fehér Törvény - Remény

Majdnem fél évet kellett várnom, mire végre eljuthatott hozzám a legújabb Fehér Törvény lemez, ami a Remény címet viseli. Az előzetest meghallgatva biztos voltam benne, hogy egy nem túl hosszú, nagyon pörgős cucc lesz. Ebben nagyrészt nem is tévedtem. A szövegkönyvről csak annyit, hogy tartalmazza az összes dalszöveget, zenekari fotókat, amit csak kell. A zenekar továbbra is a szokásos grafikusával dolgoztat, ami már önmagában garancia a minőségre, ismét egy profin kivitelezett füzetecskét tarthat az ember a kezében. Akkor nézzük a lemezt! Sajnos/nem sajnos a FT albumról-albumra új zenészekkel dolgozik, elsősorban gitár és bőgő fronton, ami viszont biztosítja, hogy nem fog kettő ugyanolyan lemez készülni, még akkor sem, ha többé-kevésbé ugyanolyan a zenei ízlésük a tagoknak és ez ismét bejött. Az alap kiinduló pont továbbra is hardcore, viszont thrash metal hatás is érezhető a végeredményen és ez abszolút nem ártott neki. A számok átlagosan két perc körül mozognak, nincsenek öncélú, mesterkélt, fölösleges és hatásvadász körök (amiket a metalcore műfajban még akár szeretünk is, ide viszont nem illik). Nincsenek divatos megoldások: egyszerű, tömör, nem igénytelen, viszont mégis paraszt (a szó abszolút nem rossz értelmében véve!) lett a végeredmény, pont olyan ami a stílus kedvelőinek nagyon feküdni fog. Nincs intro a lemezen, ahogy azt eddig megszokhattuk, hanem egyből belevágnak a sztoriba, viszont nem volt hiányérzetem emiatt. A szövegekhez különösebb hozzáfűznivalóm nincsen. Értékrendbeli kérdéseket, mozgalmi dolgokat, aktuálpolitikai kérdéseket (amik az én szubjektív magánvéleményem szerint nem aktuálisak jelenleg, de persze simán lehet, hogy nem is mostanában lettek írva), továbbá egy "Csak szemek" folytatásunk is van, ami viszont mindig aktuális! (hahaha) Az album lezárásaként kettő bónusz szám kapott helyet. Az egyik egy Titkolt Ellenállás feldolgozás, a másik pedig egy emlékdal, ami kettő nemrégiben tragikus hirtelenséggel eltávozott bajtársunknak állít emléket. A hangzásról: kicsit néha azt érezem, mint amikor anno a Daily Broken Dream - Freedom lemezét hallgattam, hogy kurvára össze van rakva az egész, de nem dörren meg úgy, ahogy kéne. Ennek a lemeznek ugyan jobb a hangzása: a dob frankó, tele van duplázással, a bőgő nagyon erős, végig lehet hallani rendesen, egyedül a gitár nem szól úgy, ahogy kéne. Az énekes produkciójához sincs különösebb hozzáfűzni valóm, azt hozza amiért szeretjük, se többet, se kevesebbet. Az én két személyes kedvenc nótám pedig a "Fekete halál", és a "Gyógyír korunk pestisére", leszedi a fejeteket mind a kettő, szóval a stílus kedvelőinek kötelező lemez, igényes borító, igényes zene, ami nem a fán nő, hanem hanem rengeteg munka és rengeteg pénz van benne, ezért a letöltögetés helyett vásároljatok, mert el fognak fogyni a zenekarjaink!

Bronson - Brucia

Az római Bronsont azt hiszem senkinek sem kell bemutatni. A mikrofon mögött immáron nem az egykori Timebombs frontembere áll, hanem a gitáros srác, aki egyébként a Blind Justice énekese is egyben. Ennél jobb döntést a zenekar nem is hozhatott volna, ugyanis nekem nem tetszett az akkori  produkciója, még akkor sem ha a Timembombs-ban szerettük, plusz egyébként biztos jó arc is (egyébként ezzel a véleményemmel még a baráti körömben is egyedül vagyok, mindenkinek tetszett az előző énekessel a Bronson, de sebaj). Idén jelent meg a "Brucia" című albumuk, amit minden Bronson rajongó izgatottan várt, pláne mivel a srácok pár héttel a megjelenés előtt kedvcsinálónak

kirakták a "Quelli Come Noi"-hoz készített videóklipet, ami minden tekintetben annyira jól sikerült, hogy megkockáztatom, minden idők legjobb NS videóklipje lett, és nem azért, mert annyira high tech dolgokhoz nyúltak volna. Megszokhattuk tőlük, hogy videóklipezében is otthon vannak (lásd "Lo Spirito Di Roma", "Fuck UE"), viszont, ahogy már fentebb említettem, az akkori ének nekem nem tetszett különösebben, a zene pedig (lehet hogy emiatt) fasza volt ugyan, de nem éreztem kiemelkedőnek. A "Quelli Come Noi" már más tészta. Mind az ének, a zene, a szövegek, a videó annyira össze volt rakva, annyira jó volt a tematikája, és nem utolsósorban egy annyira fasza, egységes benyomást keltett az olasz mozgalomról (nem csak az NSHC színtérről, ugyanis szerepelnek a videóban oi-os srácok is), hogy esküszöm nem akartam elhinni, amikor láttam. Eltalálták az arany középutat mindenben, konkrét is a maga módján, egy percig sem tagadják a politikai hovatartozásukat, mégis ezt annyira tökös, de mégis befogadható módon tálalják, hogy akármilyen civil elé oda lehet rakni, hogy "Tessék, ezek vagyunk mi!". Komolyan le a kalappal előttük! Hasonló jó minőségű dolgokat az OPOS-os srácoktól láthattunk maximum, de ez még azt is bőven felülmúlja. Az album rövidke kis Intrója után bele is csapnak a már rongyosra emlegetett "Quelli Come Noi"-ba. Le fogom lőni a poént most, hogy az album legerősebb szerzeményét ezzel hallottuk is. A következő "Samurai d'occidente" pedig a leggyengébb szerzemény, nekem kicsit legalábbis a kedvemet szegte, amikor először hallottam; komoly okunk viszont nincsen a panaszra, ezután ugyanis csak nagyon jó számok jönnek, amiktől lehet hogy még magunk is táncra perdülünk a szobánk homályos magányában, amikor senki nem figyel. Külön kiemelném az  "In Ogni Caso Nessun Rimorso"-t, amihez pár hete készítettek egy szintén fergeteges videóklipet (amiről egyébként a blogon készült is egy bejegyzés, itt megtekinthetitek https://www.youtube.com/watch?v=gEtmfHak-hI ). Remélhetőleg nem ilyen tavaszi szünetes, medencés meg fasiszta tangás lányos irányba akarják elvinni a dolgaikat (bár egyébként, lehet hogy nem panaszkodnánk), de üdítőleg hatott az biztos, és jó látni hogy nem csak befeszülten, magunkat túl komolyan véve (nem jó értelemben) lehet csak NS propagandát gyártani. Summa summárum, egy nagyon erős anyagot tarthat majd a kezében a vásárló (mert ugye nem csak letöltögetünk, hanem vásárolunk is, pláne amikor megtisztelnek minket a kiadók és a zenekarok az ilyen már-már mainstream szinten is kiemelkedő kiadványokkal), és reménykedjünk benne, hogy a zenekar lelkesedése nagyon sokáig meg fog még maradni, és rengeteg ilyen anyagot fogunk hallani tőlük, mint ez a lemez. Vi amiamo Bronson! Fascismo!

August Burns Red - Leveler

Bizonyára sokan észrevettétek, hogy az idők során a legtöbb együttes már nem tudja tartani ugyanazt a szintet amiért anno a rajongótábora megszerette. Ezért vagy maradnak ott ahol elindultak és lassan de biztosan egyre agyonhalgatottabbá válnak, vagy egy merész jobbhoroggal a közönség arcába áteveznek más zenei vízekre. Az ABR viszont azok közé a kompromisszummentes tehetségek közé tartozik, akik minden egyes albumukkal maradandót alkotnak és ez nincs máshogy az idei Leveler-rel sem. A metalcore színtér zenei bástyái egyre inkább kezdenek megtörni a divatos Post műfaj ostromának hullámaitól. A legtöbb banda így „kénytelen” egy nagyot ugrani a cukormázos ondóval teli masszába amit ultramodern társadalmunk hányt az emberek agyába. Az ABR bástyája viszont megingathatatlannak tűnik.

A Hangzásról: Az eddig Progresszívebb témák háttérbe szorultak és több levegőhöz jutottak a Melodikus írányzatok. Remekül megcsinálták a srácok, hogy minden egyes trekk az albumon kicsit másabb mint az előző, így mindenki megtalálhatja a számára szimpatikus szólókat és riffeket mind a 12 alkotáson. Úgy fogod végig halgatni a Leveler-t hogy egy percre se vonhatja el semmi sem a figyelmedet, minden számra oda fogsz figyelni, ízlelni és kóstolgatni fogod őket, majd jóizűen nyelsz egyett minden alkotás végén.

A Szövegvilágról: Keresztény banda révén szerencsére nem az összetört szívek és a hányós-baszós partik fantáziavilága körül forognak, mint sok divatosabb társuknak. Sajnos viszont önmagában a kereszténység nem elég ahhoz, hogy színvonalról beszéljünk. A JÁRJÁLBAZDMEGTEMPLOMBA szintű szövegeken szerencsére tovább mutat az ABR alkotása. Egy interjúban azt nyilatkozták: „A kereszténység egy vallás nem pedig egy zenei stílus”. Ergó a srácok nem a koncertjeiken akarnak megtéríteni bennünket, hanem értelmes és tartalmas zenét csinálni, a Biblia tanításait közvetetten felhasználva. A szövegeik röviden szólva arról szólnak hogyan lehetünk jobb emberek és hogy melyik ösvényt érdemes elkerülni.

Érdekesség: A banda nevének eredete egy érdekes történet. Az előző másod vokálos Jon Hershey-nak volt egy August nevű barátnője, akitől rövid időn belül megvált a lány kiszámíthatatlan viselkedése miatt. A szakítást azonban August nem vette valami könnyen így bosszútól vezérelve felgyújtotta Jon Redd nevű kutyáját, a keneljében. Másnap a helyi, pennsylvaniai település újságja főcímen hozta le, hogy „August Burns Red”.

Rövidre vágva, az ember ritkán hallhat ennyire összetett albumot mint a Leveler, arról nem is beszélve hogy ez a srácok 4. nagylemezük. Változatos, ötletes, tekinkás, őszintén mondhatom hogy szinte minden elvárást felülmúltak. Reméljük a srácok nem fogynak ki egyhamar az ötleteikből és a gyerekeinket is elvihetjük majd a koncertjeikre.

Értékelés: 10/10

Suicide Silence - Black Crown (2011)

Nagy örömömre szolgál bemutatni a Suicide Silence legújjabb albumát, ami a The Black Crown névre halgat. Az új korongot július 12.-e után lehet a boltokban is megvásárolni. Lássuk hát mit is alkottak a legendás californiai metálsrácok.

A 3 éves halgatás után, újra itt egy nagylemez a Deathcore műfaj egyik alapítójáról, akik mindig is híresek voltak arról, hogy egy elegáns bemutatással utasították el a mocsaras-ingoványos deathcore kurvulását. 2005 óta remekül is csinálták, azonban mintha most egy árnyalatnyi változás lenne tapasztalható munkásságukban, de azt se nevezném kurvulásnak Hála Istennek!

Az album 11 számot tartalmaz, plusz tovább két bónusz track-et. Az egyik egy Rob Zombie feldolgozás, a Superbeast. Ezzel sajnos csak az Itunes felhasználók találkozhatnak. Továbbá egy Century Media Exclusive Limited Edition verzióban a Revival Of Life című meglepi. Az albumon szintén érdekesség, hogy két számban is vendégművészek vesznek részt, rájuk a későbbiekben visszatérünk. Az énekről: Mitch Lucker olyan torokkal van megáldva, amit mindannyian szívesen fogadnánk, de ezen a korongon már továbbra sem annyira brutális mint a korábbi munkáin. Én személyszerint hiányoltam a hörgős részeket, merthogy ezen az albumon inkább a károgós témák vannak feltünően többségben. A másik érdekesség, hogy többször halható a sima beszéd, ami hangszínében mellőz mindenféle metál elemet, csupán a szociopata hatást idézi elő. Én nem ezt a Mitchet szoktam meg. A hangzásról: Ami elsőnek fület ütött, hogy lényegesen metálosabb lett. A breakdown-ok száma is kissé elapadt, vagy gyengültek erősségükből. A The Black Crown inkább lett a headbang albuma, semmint a moshpit pusztításának. A gitártémák is kicsit monotonabbak lettek, de a műfajt még mindig teljes mértékben kielégítik.
Az érdekesség: Mint említettem két trekk címe mellett is felfedezhetjük a feat. alias featuring jelzőt, ami viszont nagyban rontja a koncerteken játszható számok mennyiségét. A nagyobbik meglepetést talán Jonathan Davis a Korn énekesének feltűnése a Witness The Addiction nótán. A másik pedig az öreg, amerikai deathmetal banda Suffocation énekese Frank Mullen, aki a Smashed című muzsikán segít rá a talpalávalónak. Szintén érdekességnek sorolnám, hogy a You Only Live Once cím költeményt Ryan Dunn emlékére ajánlják. A hírhedt Jackass őrült tagja június 20.án hunyt el autóbalesetben, mivel az a vérében talált alkohol mennyiség - mondhatni - nem éppen volt alacsony.

Összességében ez egy nagyon jó albumra sikeredett. Akik először hallanak a bandáról nyílván hamar elfogja nyerni a tetszésüket. Akik viszont már régóta nyomon követik a banda fejlődését egy kicsit savanyú szájízzel, de mindenképpen a metáltól túlpörögve veszik le a fülhalgatót a fejükről. A metálosabb elemek felevelenítését talán arra lehet fogni, hogy az SS mindig is egy divatalkotó brigád volt. Talán most is valami zenei forradalom gyanánt csinálták ilyenre ezt az albumot, hogy a breakdown-ok ne legyenek már annyira uncsik.

Értékelés: 7/10

Daily Broken Dream – Freedom

Daily Broken Dream – Freedom

Hónapok óta tartó várakozásom ért véget a hétfői napon, amikor a postás váratlanul meghozta a németországi csomagot, ami az új „Daily Broken Dream”-et rejtette (külön megjegyezném, hogy piros pont jár a postának, mivel múlt csütörtökön lett feladva a pakk és hétfőn már a kezemben is volt). Rögtön átlapoztam a borítót, ami már a myspace-en is lenyűgözött, de élőben még meggyőzőbb volt. Ötletesen van összerakva és nagyon tetszetős. Miután átböngésztem a bookletet, beraktam a lemezt és a rövid intró szöveg után a húrok közé csapott a banda. A „Race Riot” óta nem csak a név változott, ezt első hallásra megállapíthatja akárki. A legjobban számomra az ének szekció fejlődése tűnt fel; odafigyeltek rá, hogy a régebbi hibákat ne kövessék el újra. A hangzás egyszerűen fantasztikus, ami annyira nem meglepő, hiszen a masterelést abban a stúdióban végezték, ahol a „Throwdown” is keverteti az anyagait. Megjegyzem, hogy zeneileg hajaznak is rá a srácok, ami nem baj, hiszen a „Haymaker” korszak hívei a tagok. Nagyon érződik rajta, hogy igényes produktumot akartak létrehozni és nem utolsó sorban a jó zene és ének mellé igaz és tartalmas politikai szövegek párosulnak. Nagyon sok belassulós breakdownos részt tettek bele, amikkel színesebbé tették a dalokat; helyet kapott sok csordavokál rész és rengeteg kísérletezősebb ének effekt, ami szintén dob rajta. A hab a tortán a „Guano Apes-Open Your Eyes” című dalának feldolgozása, amit kiválóan oldottak meg a srácok. A 2009-es év egyik legkiemelkedőbb NS lemeze ez. A „Daily Broken Dream” megvalósította az igazi áttörést, mivel ez az anyag mainstreamben is megállná a helyét bárhol a világon és mégis maximálisan a mi oldalunkon van.

Myspace

Throwdown – Deathless

Throwdown – Deathless

A californiai banda új albumát nagy érdeklődéssel hallgattam végig és ezzel kapcsolatos véleményemet/tapasztalatomat szeretném most veletek megosztani. Mindenek előtt hadd jegyezzem meg, hogy a csapat az alakulása óta annyi változáson esett át, hogy számon tartani is nehéz volna, nemhogy folyton azonosulni vele, ennek ellenére szép számú rajongótáborral rendelkeznek és az új album is elég jól fogy.

Abban megegyezhetünk, hogy a „Throwdown „zenekari korszakokra bontható és a rajongótáboruk megoszlik e téren. Az első albumokon még más énekelt, míg a „Vendetta” albummal berobbant a köztudatba „Dave Peters” aki nem csak megjelenésében volt erőteljesebb és agresszívebb mint elődje, hanem hangügyileg is több lehetőséget tudott kiaknázni. A „Vendetta” albumot a „Haymaker” követte, amit mai napig az egyik legjobb hardcore/metal albumnak könyvelek el és sokat jelent számomra. Itt lezárult egy újabb korszak, amit követett a „Venom & Tears” album, ami már sokkal inkább volt doom/metal keverék, nagyon sok „Pantera” elemmel tarkítva és a hardcore-hoz már vajmi kevés köze volt (én azt is nagyon kedveltem). Végezetül idén napvilágot látott a „Deathless” című szerzeményük, ami szintén ezt a vonalat vitte tovább, így akinek az utóbbi időben írt dalaik nem tetszettek, annak ez sem fog; ám aki azokat kedvelte, annak ez az anyag sok újdonsággal és jóval kecsegtet.

A nyitó dalt („The Scythe”) hallgatva már az elején rájöhetünk, hogy a srácok rengeteget fejlődtek zeneileg és jóval összeszokottabb, kiforrottabb témák vannak megkomponálva. Újításként albumról-albumra hallhattuk, ahogy Dave hangja egyre erőteljesebb lesz és egyre inkább vitt bele dallamot is. Ez az album már nemcsak „Pantera” ízű, hanem (Uram bocsáss meg) tovább vitte azt, amit „Dimebag”-ék elkezdtek és egy kiváló metál album lett a végeredmény. Az énektémák meg vannak írva (talán a nem kis darab énekes szabadidejében most már nem a gyúrótermet látogatja, hanem egy énektanárt); a zene kiváló, a hangzás elsöprő és nagyon meggyőző alkotás.

Sok részen azt éreztem mintha némi „Godsmack” és „Crowbar” hatás is érte volna őket. Az átlagosan 5 perces dalok is inkább egy metál zenekar érzetét keltették bennem, semmint hardcore-ét. Aki a „Haymaker” albumot tartja a „Throwdown” csúcsának, annak ez az album ismét csalódás lesz. Én mégis azt mondom, hogy ez egy kiváló alkotás és aki szerette a „Pantera” féle zúzdát annak kötelező darabról van szó!

Myspace

Mudvayne - Mudvayne 2009

Mudvayne - Mudvayne 2009

Nos, az idei év rengeteg újdonságot tartogatott számunkra mind NS, mind a mainstream vonalon. Erősebbnél-erősebb produktumok láttak napvilágot az idén, így úgy gondoltam, nem hagyhatom szó nélkül az amerikai metál zenében veteránnak számító „Mudvayne” vadonatúj albumát. Nem kis izgalommal figyeltem az elmúlt 2 hónapban a zenekar myspace oldalát, míg végül pár napja kiírták, hogy az új album már a boltokban van. A lemez egy felkészítő intróval indul; gépzaj és miegymás tobzódik, ami végül átcsap a zenébe. Aki ismeri a zenekar munkásságát, annak nem lesz meglepő, hogy nagyon sok énektéma és újítás hallható majd az albumon, de amolyan „Mudvayne”-es megoldásokkal. A bőgő hangzás is a megszokott és a hangszerek összességében nagyon jól el lettek találva. Kitérnék a dobosra, aki hallhatóan nagyon sok kreatív újítást tett bele a dalokba. A „Beautiful and Strange” című szerzeménnyel indul az album, amit a rajongók már ismerhetnek, hiszen ízelítőként ezt a dalt tették fel a myspace-re is. Kiváló szerzemény, kreatív zenével és énektémákkal. Ezt követi egy szintén megszokottan erőszakos és pörgős nóta az „1000 Mile Journey”, ami szintén tele van belassulós, jól kitalált részekkel; a „Lost And Found” albumot idézi fel bennem ez a kiadvány (ez a dal pedig teljesen), nagyon elégedetten hallgattam ezt a szerzeményt. Ezt követi a Chad Gray-től megszokott stílusú énekes dal, ami a „Scream with Me” címet viseli; ebből készült el az album első videóklipje is, ami szintén figyelemre méltó alkotás. Az album minden egyes dalában felfedezhetőek a megszokott Mudvayne-es elemek, de ügyeltek rá, hogy ne legyenek sablonos dalok és mindenben van egy-egy újítás. Vannak egyből fülbemászó énektémák, mint a „Burn The Bridge” refrénje vagy a versék és helyet kapott sok agresszív, beteg témájú dal is mint a „Closer”. Az egész albumot egy akusztikus dallal zárják. Összességében nálam felülmúlta a várakozást: profi zene, profi ének és a hangzás is elsőosztályú; a szövegek a megszokott problémákat feszegetik és a bandától megszokott „beteges” köd veszi körül őket. Még ejtenék néhány szót a borítóról ami (szintén megszokott módon) megint csak nem lett sablonos. A banda híres arról, hogy mindig próbál valami újat csempészni a borítóikba, ez most sem változott: mindamellett, hogy az artwork is jó, az első pár ezer darabot úgy gyártották le, hogy UV fényre reagáljon és képek jelenjenek meg rajta, fokozva a hatást, így érdemes lesz beruházni rá annak, aki szereti őket. Mindenkinek csak ajánlani tudom mind a zenekart, mind ezt az albumot.