Full of Hate - MMXXI
Valami 10-15 éve lehetett, hogy az Oldschool Records-nál kijött egy "National streetcore" címmel illetett lemez, ahol az előadó neve a fantáziadús "Full of Hate" volt, a címlapon véres pacák között hokiálarccal. Akkoriban meghallgattam 1-2 alkalommal a lemezt a szép emlékű Hunyadi boltban, de nem vettem meg, mert igazából csak egy kicsit erősebb zenei megoldásokkal operáló német RAC csapatnak tartottam, amiből akkoriban nagyon sok volt (és engem sosem ragadott magával a stílus).
Amikor meghallottam az első reklámokat az akkor még megjelenés előtt álló "MMXXI" című új anyagukról, akkor gyorsan belehallgattam a neten a régi lemezbe, mert azt hittem, hogy az elmúlt évtized során kicsit hülyébbé váltam és annak idején rosszul ítéltem meg a csapatot, de nem, annak idején nem tévedtem, ez a két cd össze sem hasonlítható, az MMXXI ugyanis egy nagyon erőteljes, a metál, a hc és az RAC elemeit ötvöző alkotás lett, mindezt a bemutatkozó kiadványuk erőlködése nélkül. Annak idején nagyon izomszagúnak hatott a produkció, nem igazán jött be az a fajta megközelítés, viszont azóta mondhatni "beérett" a zenekar - már ha ez tényleg egy zenekar, nem csak valami stúdióprojekt.
Első blikkre hallatszik, hogy a hangzásra nagyon sok időt és energiát szántak, mert az a maga nemében szerintem hibátlan, de a hangszeres tudás és a zeneírási képességeik is hatványozottan ugrottak egyet (vagy kettőt) előre.
Ezúttal újdonságként jelentkezik a Full of Hate életében a markáns metálos (és persze a metalcore-os) hatás, az RAC-s dallamvilág a háttérbe szorult, talán az ének az egyetlen, ami megőrizte az eredeti jellegét (pár black metalos károgós résztől eltekintve), ami végig a hasonló német zenekarokra hajaz, semmi extrát nem tettek bele, de végülis nem rontja le az összhatást (bár egy erőszakosabb ordítással kiegyeztem volna). Van egy szám, amiben -amolyan metalcore-os mintára- dallamos vokál is van, de amúgy nem erőltetik túlzottan a változatosságot.
Természetesen az összes szám német nyelvű, de mondhatni ez is afféle műfaji sajátosság, igazából nem zavaró, mint más német zenekaroknál; a szövegek benne vannak a borítóban, eddig csak a címeken futottam végig, de elsőre eléggé politizálósnak tűnik a tartalmuk. A CD-füzet amúgy a szokásos kiváló OPOS-os minőséget hozza, bár én azért tuti tettem volna bele valami zenekari fotót és mellőzném a fos horrorfilmes képeket is (főleg a hokiálarcot), de ez csak az én véleményem, szerintem Freddy Krüger meg a többi ilyesmi már 20 éve is meglehetősen gyermekdednek számított.
Összességében a lemez meglepően jól sikerült minden aspektusában, bár ezt se a beatdown hardcore rajongói fogják megvásárolni.
SPQR - Schiavi oppure legionari
Bár már hónapok óta lógott a levegőben, hogy lesz valami új anyag az SPQR-től, mégis meglepett, amikor valamelyik nap arra léptem be a Facebookra, hogy megjelent a bakelit kislemez, ráadásul valami lehetetlenül alacsony példányszámra limitálva, így kicsit ugyan magamban morogva, de egyből ráírtam a római Rupe Tarpea kiadóra és rendeltem egy példányt a korongból. Háromféle változatban jelent meg, fehér meg mittudomén milyen színben; én a kommersz feketét kaptam, amin halálfej van villámokkal a címlapon, de a fehér verzió is jópofa borítóval bírt, azon az SPQR tagság látható lerajzolva az ősöreg római skinhead zenekar, az "Intolleranza" nevű banda egyik demokazettáján látható rajz stílusában.
Ha követitek a blogot, akkor láttátok, hogy a közelmúltban két videóklipet is megjelentettek a zenekartól a Youtube-on - na ez a két dal van a kislemezen is, se több, se kevesebb. Ez egy kicsit csalódás is volt, mert én azért vártam valami bónuszt, pl. egy új és saját szerzeményt is, ehelyett kaptam két feldolgozást.
Természetesen nem picsogok miattuk, mert amúgy mind a kettő kiemelkedően jóra sikerült, az egyik a "Siete finiti" az Intolleranzától, a másik tétel pedig a "Baltikum" lett az Ain Soph nevezetű -számomra amúgy totál ismeretlen- olasz ambient alakulattól. Teljesen a saját stílusukra írták át a két dalt, amik egyébként eléggé egységesek a megszólalásukat tekintve, gondolom ugyanakkor és ugyanott vették fel a kettőt. Ami igazán érdekes lehet még, az az "új" énekes, Attilio bemutatkozása, aki a basszusgitárosi pozíciót is megtartva vette át a feladatot a zenekar emblematikus arcától, Fabriziotól. Igazából nem lett rosszabb vele a banda, pedig féltem is egy kicsit a dolgotól, mert az itthoni koncerten nem voltam meggyőzve arról, hogy ezt ebben a formában folytatniuk kellene, de szerencsére nem lett igazam és az új torok is odatette magát.
Akinek van bakelitlejátszója és vevő az SPQR-re, annak mindenképpen ajánlanám az anyagot, bár kérdés, hogy van-e még eladó példány, mert tényleg elég kevés jött ki belőle.
The Simple Men - MMXXVII
A tavalyi év meglehetősen aktívan telt a "The Simple Men" nevezetű projektnél, mert a neten megjelent tőlük egy ingyenesen letölthető album, valamint szilveszterre érkezett tőlük egy rendes CD-n kiadott anyag is, "MMXXVII" címmel, megindítva ezzel a római számokkal elnevezett német lemezek sorát (ld. Full of Hate feljebb).
A kiadó a "Das Zeughaus" nevű társaság, akik eddig tudtommal főleg Stahlgewitter-termékekben (és a hozzájuk hasonlító metálos RAC zenekarok cuccaiban) utaztak, így talán kicsit kilóg a TSM a sorból, de igazából nem írták ki sohasem a főbejárat fölé, hogy nem foglalkoznak más zenei stílusokkal. A "Das Zeughaus" egyébként általában eléggé igényes megjelenésű kiadványokat tesz le az asztalra, most sincs ez másképpen, a dizájnról az orosz "Wolf Project" gondoskodott, a tőlük lassan megszokottnak nevezhető magas színvonalon.
A lemeznek már a "Black widow" című számmal sikerült kezdésnek eléggé mellbevágni, mert egy kurva fárasztó introt és egy deathcore-os indítást elhagyva átváltott funeral doomba, amit eddig nem igazán hallottam ns zenekartól, jelen projekttől meg egyáltalán nem. Ez a hatás egyébként tovább megy a második számba is, az is hasonló lett. Utána a harmadik dalban van már női ének is (szerencsére ez legalább nem hamis, mint oly sok másik projektnél), némi black metalos károgással váltogatva - megjegyzem, itt már elgondolkodtam rajta, hogy nem az Underground Revolutionben fogom megjelentetni a kritikát, mert eléggé kilóg a blogon megszokott zenekarok sorából. A negyedik számról (Lüge) nekem a Craddle of Filth ugrott be, legalábbis az ének meg a háttéreffektek teljesen azt a hangulatot adták és így megy ez végig, még klasszikus zenei részek is előkerülnek néhány számban, tényleg óriási a műfaji kavalkád, nem is tudnám megmondani, hogy pontosan melyik skatulyába lehetne betenni ezt az egészet azon kívül, hogy "valami metál". Annak idején sokan cinkelték azzal a Rahowát, hogy minden számban 8 különböző hangszert használnak, talán emiatt (és a doomos beütés miatt) elvi szinten érzek némi hasonlóságot velük, de talán összességében (az ének miatt) leginkább a black metal hatás érződik a legjobban a 10 számon. NS közegből ilyet még nem hallottam, az egészen biztos. A műfaji tarkaság egyébként nem rossz, sőt, kifejezetten szórakoztatóvá teszi az albumot; az egyszemélyes stúdióprojektek nagy előnye, hogy az alkotói kedvet semmi és senki nem korlátozhatja és megfelelő tehetség esetén bármit lehet; jelen esetben a tehetség nem lehet kérdéses. Kíváncsi vagyok, hogy a nagyvilág hogy értékeli ezt az alkotást, én mindenesetre rendkívül egyedinek érzem a színtéren. Más kérdés, hogy nem az NSHC színtéren, hardcore-t itt nyomokban sem hallani, és ez most azon ritka alkalmak egyike, amikor egy, a hc-vel semmiféle rokonságban nem álló lemez is helyet kapott a blogon.
A zenei változatosság, az igényesen megírt témák és a kiváló hangzás egyaránt végig jellemzi a művet, így az alkotást mindenképpen ajánlanám a szélesebb közönségnek is - már ha a hörgés nem zavarja a nagyérdeműt; metált kedvelő ismerősöknek azonban bármikor érdemes villantani vele, mert annak elég jó lett, viszont aki a régebbi metalcore-os dolgaik miatt vette meg, az csalódni fog.
