Köszöntjük az olvasókat, immár másodszor jelentkezik OldSchool rovatunk, ahol régi, majdnem elfeledett kiadványokat porolunk le. Most a Tengerentúlra evezünk és egy amerikai zenekar egyetlen megjelent albumát vesszük szemügyre, ami nem más, mint az 1992-ben megjelent White American Youth – Walk Alone.
Ebben az időszakban már zeneileg elég változatos volt a színtér, nem csak az Oi! és a RAC volt meghatározó, hanem a hard rock, metál, stb... és persze a hardcore elemek is megjelentek. Így jellemezném a W.A.Y. zenéjét is, mert náluk már tisztán érezhető a hardcore hatás zeneileg és külsőségben egyaránt. Ha valaki olyan szerencsés helyzetben van, hogy van neki egy példány, akár CD vagy bakelitlemez kiadásból, a borítótól biztos nem vágódott hanyatt, amikor először a kezébe vette. Egy Rock-O-Rama kiadványról van szó, ők meg híresek voltak voltak az egyszerű, puritán borítóikról. A szövegkönyvet ne is keressük, néhány kép és a számlistán kívül még köszönetlisát és postacímet találunk a hátlapon. Na de amikor elindítjuk a lejátszót, a zene kárpótol a borítóért. Az első szám a zenekar névadó dala, mondhatni ars poeticája. A magyar hardcore rajongóknak mindenképpen ismerős, mert a Worst Nigthmare első albumán, 2008-ban egy nagyon jó feldolgozásként szerepelt. Itt kifejtik mi is az az Amerikai Fehér Ifjúság. A második szám egy rövidebb dobszólóval indul, aztán elmondják, hogy mit gondolnak a SHARP-okról és mi fog történni, ha tovább erősködnek. A harmadik szám egy szomorúbb hangvételű szerzemény, Robert J. Matthews-ról. A következő néhány szám fehér Amerikáról, harcról és fehér büszkeségről szólnak. Itt el is érkeztünk az A oldal végéhez, eddig elég középtempós számokat hallhattunk.
A B oldal egy mitológiai témájú dallal kezdődik, zeneileg eléggé Brutal Attack beütése van szerintem. A következő szám a „Happy death” egy lassú intróval kezdődik, ahol a basszusgitár játéka kifejezetten tetszik, nem követi szorosan a gitárt, aztán jól begyorsul a dal, aztán egy instrumentális dal következik, ami talán zeneileg a legjobb szerzemény a lemezen, ezért elbírt volna egy kis szöveget. Még egy lassabb szerzemény után, egy Skrewdriver klasszikus következik, hardcore stílusban, kicsit változtatva a szövegen, az amerikai viszonyokhoz igazítva. A legvégén pedig az album címadó dala a Walk alone, szerintem szép keretbe foglalja az első számmal az albumot, ez arról szól, hogy hogyan lehet túlélni a mindennapokat, amikor úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk a harcban. Mindezek ellenére az énekesnek, Christian Picciolini-nek sikerült hátat fordítania a mozgalomnak, sőt erről még könyvet írt, amiből két kiadás van, az egyik magyarul is megjelent „Romantikus erőszak” címen (semmi köze a nemzeti rock zenekarhoz), a bővített kiadásnak White American Youth a címe. Azért érdemes elolvasni, mert sok információt találunk az amerikai mozgalom kialakulásáról.
Összegezve egy jól sikerült albumot sikerült megjelentetniük 1992-ben, ami az évek során klasszikussá nőtte ki magát, stílusban elüt az eddigiektől, talán hc-crossover kategóriába sorolnám, szövegileg jól tükrözi az amerikai színteret, még ha nem is olyan szókimondó, mint pl. a Blue Eyed Devils, de az üzenet mindenképpen célbaér. Januárban újra jelentkezik majd az old-school rovat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése